Divat
Divat
Főrangú hölgyeink „védegyletet” szerveznek a külföldi divat ellen, mint egykor „szebb lelkű honleányaink” az elmúlt században a magyar divat és ipar mellett.
Nagyon helyes volna, ha az elmúlt század magyaros divatja ismét visszatérne.
A krinolint most a védegylet sem tudja megállítani útjában. Jön feltartóztathatatlanul, elszántan, a színpadokról már a nézőtérre kacérkodik, feltűnni óhajtó kisasszonykák az étteremben benne lejtenek; holnap a villamoskocsin vagy az utcán találjuk őt, akiről humoristáink egykor annyi élcet írtak. Előrelátó társasági szellemesek már lapoznak a régi divatlapokban, ahol Don Gunárosz megjegyzései foglaltatnak a krinolin nevű divatról.
Habár nincs minden báj nélkül e viselet.
Különösen furcsa és megható lesz ő, ha második visszatérésekor megrövidítve, megkurtítva mutatkozik a városon. Korunk a szép lábak kora. Sokáig tartott, amíg a nők az elmúlt századok uszályai és bő szoknyái alól ki merték dugni a lábukat. Ifjúkoromban bízvást hihettem, hogy csak a színésznőknek és táncosnőknek van lábuk. A balett pergő bokái öreg urak kaviáros csemegéi voltak a látcsövön át; az úgynevezett „vádlik” közel járnak a hét főbűnökhöz, és esős időben naphosszat az utcákon kóboroltatják a kalandvadász fiatalembereket. Nemigen volt szokásban a tisztességes asszonyok lábáról beszélni. Szemérmesen, rejtve lengett a rózsaszínű harisnyakötő és a női lábnyomok felett, a homokban vagy a havon, merengve állott meg a költő, miután az igazi lábat nem láthatta. A kéz volt divatban, s róla bókot mondani a régebbi tánciskolákban éppen úgy megtanították a fiatal férfiakat, mint a valcerra. Boleyn Anna keze, amelyről amaz angol király e híres hízelkedést monda: „kéz, amelynek párja nincsen Angliában” – volt az ideálja minden hölgynek. A kesztyűsök252 kora volt ez, Hadik generális megrohanja Berlint huszáraival, hogy a királynőnek kesztyűt hozzon, lovagok az oroszlánketrecbe mennek, és a haragos nemesek egymásnak kesztyűt dobnak. Voltak kis kezek, amelyek sorban megfojtogatták a férfiakat, s ők boldogan meghaltak. Keskeny, úgynevezett arisztokrata kezek hervadtabb dámáink büszkesége. A rövid, de formás, családsimogató, friss kenyér illatú, dolgos és párnás női kéz minden házasulandó ember ideálja volt. Leánynézőben a tapasztalt öregurak unokaöccseik részére mindig azt a leányzót választották a testvérek közül, akinek keményebb volt a tenyere. És a mindenkori félbolond költők a kéz poézisát versekbe szedték könyvtári könyvben. (Igen természetes dolog volt, hogy a nő tükre előtt éppen úgy gyönyörködött a kesztyűjében, mint új kalapjában vagy napernyőjében.)
A lábak felszabadulásával szinte egzotikus érdeklődés kísérte hölgyeink lépteit.
A nevezetes pesti gavallérok, akiknek lakásukon női cipőkből szép gyűjteményük volt, amelyben gyönyörködtek, amelyet ápoltak, mint nagyapáink a pipatóriumot, a női láb felszabadulásával úgy étezték, hogy gyűjteményük értéke csaknem elveszett. Hisz a legszebb cipő a formás lábon utcai látványosság lett, mindenki megnézheti, akinek a Belvárosban vagy a Ringen dolga akad. A szállodák cipőszakértői, akik éjjelente az ajtó elé rakott lábbelikről nemcsak az odabent alvó hölgynek korát, súlyát, haj- és szemszínét, de néha még a keresztnevét is megállapították, titokzatos tudományukkal a sarokba ülhettek. A női lábbeli elveszítette titokzatos érdekességét; mint a suszterbolt kirakatában lévő cipő nem hozza izgalomba a költőt, így a temérdek női láb, amely egyszerre láthatóvá lett a pesti utcákon, fanyar unalommal töltötte el azt, aki a nők lábát láthatatlanul ábrándjaiba fűzte. Kiderült, hogy a hercegnőknek és varróleányoknak olykor egyforma lábuk van, és csupán a lábbeliben van különbség. De igazi szakember a Váci utcában is lehúzza szemével a nők lábáról a cipőt, és látja őket cipő nélkül, mezítláb sétálni, megolvassa a tyúkszemeket, a bütykös ujjakat; a feltört sarok és örök szenvedésre ítélt kislábujj jó ismerősei. A lábbeli sűrű mutogatása megnövelte a szakemberek számát. Ma már Pesten mindenki mellényzsebében hordja azt a titokzatos üveget, amelyet a velencei kalandor drága pénzen árusított a hiszékeny fejedelmeknek és őrgrófoknak, amelyen át minden nőt ruházatlanul lehetett látni.253
Régebbi években egy irodalmi karácsony szenzációja volt a fényképsorozat, amelyet egyik napilapunk ajándékba küldött olvasóinak. A szép pesti színésznők lába volt a fényképeken, Márkus Emma nyerges cipője, Hegyesi Mari szalagos bokája, Hegyi Aranka táncos lába sok vidéki házban elgondolkozásra késztette az olvasót, míg az akkori nők a fejüket csóválták. A közönség szavazott, és temérdek levelezőlap érkezett. Emlékezetem szerint Hegyesi Mari lába nyerte az első díjat. A kedves és tehetséges nagy művésznő bizonyára jobban emlékezik e dologra, mint én.
A nők lesütötték a szemüket, kesztyűbe dugták a kezüket, hosszú szoknya alá rejtették a lábukat; furcsa, izgató és titokzatos figurák voltak a férfiak mellett. A szemérmes kisasszony nem evett a vőlegénye előtt, és asszonykorában is többnyire a konyhában lakott jól. A bibliában még Zsuzsannát lesik a vének, a tengeri fürdőkön és a siófoki strandon közönyösen baktatnak tova a férfiak a fürdő nők között. Egykor egy francia cipősarok kellő megmutatása is elegendő volt, hogy az alvó vér lángra lobbanjon, bizonyos fehérneműek nevét illetlen dolog volt kimondani, a harisnyakötő szent szimbólum… Nők zsebkendőit ellopni jó dolog volt.
A „védegylet” is, mely nemes hölgyeink együtteséből megalakult, bizonyosan olyan divatot fog rendelni, amely a nőkre nézve lesz kedvező, és a férfiakat megejti.
(1916)254
