Fogadó a régi világhoz
Fogadó a régi világhoz
1914-ben még kocsmaillat volt Magyarországon. Származott a kocsmaillat a különböző borjú- és marhapörköltöktől, amelyek paprikától pirosán, hagymától szagosan, frissen csapolt, aranyhajú, csipkefodros ser társaságában várták gábelfrüstökre az utazót, a legkisebb vendégfogadóban is.
Az önmagába révült nászutasok; a boldogtalanság elől futó tétova utazók; az életet, nőt és játékot meguntak; a szórakozottak; a hangulatosak; a nők után csavargó kalandosok; a szilajok és a melankolikusok; valamint az ínyesek, akik azért utaztak, mert tudtak egy kocsmát a Felvidéken vagy dél felé, ahol valamely ételt valamely különösséggel készítettek – de a mesterségből, pénzkeresés céljából utazók is: nyugodtan szállottak meg a magyarországi fogadókban: enni, inni mindig lehetett e helyeken, amelyek a „Magyar Koroná”-hoz, az „Arany Biká”-hoz, a „Zöldfá”-hoz, a „Bárány”-hoz, „Hungáriá”-hoz, a „Tiszá”-hoz és egyéb „ser- és virsliillatú, kedvderítő nevekhez” voltak címezve. Az utazás nemcsak annak ígért változatosságot, aki Sir John Falstaff módjára papirosdarabokra jegyezte fel a kocsmárosnék és szobalányok nevét az északi kerületekben, hanem elmulattatta akár a nagyevő. Pickwick úr társaságát, akár pedig azt a méla fiatalembert, aki női ideálokat keres a vidéki fotográfus kirakatában, a fogadó előtti térség hetivásárjában, a Nepomuki szobra körül a felvidéki hidakon és az esti korzó ismeretlen hölgyei között.
A messzi történelmi időkben, a háború előtt, vidékre utazni még akkor is szívringató cselekedet volt, ha nem várta az embert a gólyafészkes ház és a lugasban pipázó atyafi (a régi Vasárnapi Újság címlapjáról). Az elmúlt vidéki vendégeskedésről majd írunk egyszer, ha élünk, most csak a fogadóknál maradjunk, amelyeknek cégére, setétes folyosója, döngő kapualja, bolthajtásos ebédlője, kipirult arcú fogadósnéja, vendégsége olyan messze van tőlünk, mint egy emlékkönyv402 megfakult sorai. A régi utazó, aki a magyarországi vendégfogadókban oly ismerős volt, hogy setét éjszaka is név szerint köszöntötték a pályaudvaron a nyalka hotelportások, az omnibuszok aranysapkás hivatalnokai; a tekintélyes derekú, fehér mellényes „főurak” a kávéházban felszólítás nélkül átnyújtották a frakkjuk zsebéből a házi cigarettacsomagot; az ezüstfejű, tiszta fehérneműs, borukat nyelvükön szürcsölgető, konyhájukra hiú, üzleti becsületességükre féltékeny fogadósok kis selyemsapkájukat a kezükbe vették, és örvendeztek a parolának; a bérszolgát többnyire Antonnak nevezték, és az ablak ódon templomra nyílott, ahol vasárnapi reggelen oly tiszta áhítattal szólaltak meg a harangok, hogy az ember feloldozva érezte magát régebbi bűnei alól, és a városbeli elbolondított nők helyett inkább szent életű lelkész ismerőseire gondolt – a régi utazó, ha manapság megszáll a „Biká”-ban, „Bárány”-okban, „Koronák”-ban, éjfél táján bízvást úgy érezheti magát, mint Boz félszemű vigécének a nagybátyja az edinburgh-i kimustrált postakocsik között. Itt is életre kelnek a kísértetek órájában a fehérre terített asztalokon a hatalmas sültek a hízott ökör húsából, sárga, zsírral bőven öntözött kappanok szaladgálnak a tévelygő lábai alatt, a virágkosárral ékesített porcelán levesestál párologva száll át a levegőn, és a kék szegélyű tányér hátán megfeni az evőkést a kiéhezett utas, miután a szalvétát gallérjához dugta. Egyszerre megnépesedik a terem a jókedvű ebédelőkkel. Különböző asztaltársaságok gyülekeznek össze a város szétszórt részeiből. A sarokasztaloknál tiszta arcú, színes nyakkendőjű agglegények ülnek immár húsz esztendeje, akik a pecsétgyűrűt a kisujjukon viselik. Mindig ugyanazzal a tréfás megszólítással köszöntik egymást, és a malacfejjel, szárnyassal díszített étlapot nyelvcsettintve veszik a kezükbe, míg a régi pincér előhozza a fogvájóval megjelölt savanyúvizes üveget, az ebéd előtt vagy ebéd után beveendő orvosságot, a megszokott mustárt és a törzsvendég többféle szertartásos eszközét, mint a betűvel ellátott poharat, a karikával átfűzött asztalkendőt, a három deci borok csillogva elfoglalják helyüket, míg a megyei és városi urak hosszú asztalánál a ser járja, amelynek szőkesége ilyenkor szebb bármely asszonyi hajnál. A „ringlik”, hagymás halak, félvirslik zaftban, perecek, sóskiflik és császárzsemlyék vidám tréfák, gondtalan évődések között fogyasztatnak. Föllebbvaló és alantas: szívbéli jó barát; polgármester és felesketett írnok tegeződnek; az alispán nemcsak bírája tisztviselőinek, de atyja is. A déli sernél elsimulnak a403 hivatalbéli súrlódások; barátok, testvérek ők valamennyien. Amott jön zöld kalapjában, macskanadrágjában, agarával a falusi földbirtokos, akit hangos örömmel fogadnak mindenfelé. Szívélyesen nyúlnak elébe a kezek, a fogadós személyesen hozza a frissen csapolt sert. Ő elmondja, hogy milyen lesz a termés – sohase elég jó –, majd meghallgatja a városbeli újságokat. Amott egyéb asztaltársaságok helyezkednek el. Van „Dugó”-asztal, színészek, hírlapírók, széplelkű polgárok asztala. A tanárok külön ülnek. És a katonatisztek ünnepélyesen és feszesen köszöntik egymást. Vidám ebédlőkedv, gondtalan, elsimult arcok, jókedvű kupecek, elméskedő vigécek, megelégedett kereskedők: mindenfelé.
És egyre szól a fogadó harangja. Még mindig jönnek új vendégek a Biasini gyorskocsijával, az omnibusszal, a falusi kocsival, a lóvonattal; jönnek a vidám törzsvendégek vissza a messzi csataterekről, a nedves sírokból, volhíniai nádasokból; szomjasok és éhesek, tehát nyomban jó illatú kenyeret sóznak és paprikáznak, amíg a májgombócos levest az asztalra hozzák a megszokott, kedves pincérek.
Midőn pedig egyet üt az óra, a régi utazó felnyitja szemét a régi fogadóban. Ehetetlen kenyérbe ütközik a keze, idegen katonák ülnek a régi törzsasztalnál, sovány, zsírtalan a konyha, és a szél süvölt, mint a temetőben. A fogadói szobában fényes délben kukorékol a kakas, mert már ő sem tudja, hány óra van.
(1917)404
