Magyar sóhaj
Magyar sóhaj
„Uram Isten, adj esőt!”
Ez a fohászkodás ostromolja az egeket Mária lángba és füstbe borult országa felől, hol áhítatos, ezeresztendős múltunkba vetett törhetetlen bizalommal, hol meg a bizonytalan, de dacos jövendőnek elszántságával.
Adj esőt, Uram.
Aztán békét.
De mindenekelőtt májusi esőt, magyarok esőjét, mert anélkül nem ér nekünk semmit a diadal ellenségeink felett, valamint nem vehetjük hasznát a békének sem.
Esőd nélkül elpusztulunk, Uram. Elhullunk tüzes kardoktól, mint a száraz mennykőtől. Holott már harmadik esztendeje álljuk a csatát az égboltozat négy tájéka felé megdöbbenés nélkül, a vashámor munkásainak süketségével, a puszták oroszlánjának hörgésével és a vakondok óvatosságával.
A csata már nekünk nem meglepetés; a fegyvercsörgés örökösen hangzó, megunt lélekharang; az asszonyok bánata, rongyos gyermekek koporsószínű arca, elerőtlenedett férfiak tántorgása olyan megszokott élmény, mint szombatnak szerdára való következése; a hősi halál lett az emberi sors természetes befejezése, és a fájdalom egy hű eb, amely éhen kimúlik gazdája sírján.
De a Te haragod, Uram, rettentő nekünk, mert benned mindig bíztunk, a föld alatt, az orosz mocsárban, az olasz hegyormon és otthon, elsötétedett lakásainkban.
Azt hittük mindeddig, hogy mellettünk vagy; nem hagyod szíveinkben úrrá lenni a kétségbeesés láncait zörgető csüggedést; elküldöd ezután is mennyei köszörűköveidet fegyvereink megélesítéséhez; városainkat megóvod a tüzes csóvától, fehér barmainkat a mérges légytől, kútjainkat a dögvésztől és magtárainkat a kiürüléstől.428
Benned bíztunk, Uram, mélyen a hó alatt, hogy majd elküldöd megváltó tavaszodat, gazdag nyaradat és csöndes őszödet, amelyben már oly távolról hangzik a háború hangja, mint éjszaka a felhők alatt a vándormadár kiáltása.
Vártuk, mint a rab a szabadulás napját, májusodat, Uram, amely a Szűz kék palástja alatt meghúzódó országunknak olyan fontos ideje, mint az Indiákon a szelek évszaka.
A földünkre hajoltunk, mint a napkelet hívője, hogy immár láthassuk munkánk gyümölcsét, amelyet az elmúlt boldogtalan őszön, vizekkel terhes, Noé korabeli tavaszon elvégeztünk a rendületlen hittel, amellyel a madár őrzi tojásait. Megcsókoltuk a májust a harsogó színű fűszáron, a rétek lenge párázataiban, a jegenyenyárfák holdvilág remegtette levelein és az utak mézes ákácvirágában. Megöleltük, mert soha úgy nem vártuk drága, elbujdosott rokonunkat, a Te küldöttedet, Uram, akinek megjelenésére elhalasztották haláluk napját az emberek; késlekedve, vonakodva kalapálták a csorbát a szablyák élén; konokul egymásra törő földalatti bujdosók felemelték a mélyből sörényes fejüket, és egymásra néztek, mint a zarándokok; reményteljes fehér vitorlák mutatkoztak a délibáb zöld tengerében, mint áldott nők révedezése; a kopár sivatagban tévedező, kisebzett lábú vándorló megtalálja nyakában a hit amulettjét, ahol eddig csak a zsineg szorítását érezte: – ezt hozta nekünk májusod, Uram, első szakaszában.
Aztán halkan, mint a szél indul meg az erdőn, vagy a hegyoldalban legelésző nyáj között harapózik a rémület a közelgő veszedelem elől, a tűz lovasa nyargal végig a szalmás tető gerincén: így következtek az esőtlen napok.
Mint pihegő galambposták Budapest tornyaira, érkeznek a hírek az ország békésen elnyúló távlatából, hogy: nincs eső. A városi ember más esztendőkben némi közönyösséggel, pesti nemtörődömséggel, kultúrájában bizakodó egykedvűséggel fogadja a gazdák felrepített papírsárkányait. A városi anekdota csak azt tudja, hogy a magyar gazda soha sincs megelégedve. Nem volt még olyan termés Magyarországon, amelyet sokallottak volna a gazdálkodók. Eleinte bizony nagyon ijedeztünk a termelők jóslásától, hogy katasztrófa előtt áll Magyarország.
Ám a hírek mind hangosabbak, az ország búzatermő vidékeiről429 érkező arcok mind borultabbak, napról napra csüggedtebbek a szemek, amelyek az ég és föld horizontját kémlelik, mind tompultabban vernek a szívek az izzó napkorong, a felhőtlen égboltozat és az aszályos, megkérgesült földek láttára, már nincs kedve jósolni ama bizonyos legöregebb embernek, a levegő forró, mint a tűzhányón, elsatnyultan nyúlnak el a termő mezőségek, mint égő városok közelében, a záporeső garabonciása késlelkedik megjelenni a keresztutak feszületeinél, töprengve lehajtja fejét földesúr és orosz hadifogoly, csak a cserebogár zümmög nyári népdal helyett. Pesten olvasni kezdik az időjárási intézet jelentéseit, és az újságok meglódítják a vészharangot.
Néha átsuhant a láthatáron egy gyorsan tovatűnő felhő, mint a kalózhajó a messziségben.
Az este, amely immár a történelemé, június elsejét jelentették a kalendáriomok, mint a megváltás, beköszöntött az országos eső. Felejtve töprengés és reménytelenség, olyan nagyot lélegzett az ország, mintha a béke hírét vinnék szerte fehér lovasok.
Esett, szőkén, barnán, tavaszi kedvvel, olykor rézsútosan, mintha nagy sietségükben elvesztették volna az egyenes utat az esőszemek, karikát hánytak a tócsákon, mint a gyermekek jókedve, megmosták az árvaházi növendékeket, a gondozatlan útszéli bokrokat, felvidámították a magányos, poros falombokat, amelyek már azt hihették, hogy más célja nem leend életüknek, mint a lakosságnak akasztófául szolgálni, a kertek új szagokat leheltek, mint újonnan szerelembe keveredett nők, a hervadó orgonavirágok, amelyeknek színét már csak a grófnők őrizték meg ruháikon a lófuttató gyepen, kitárták kis tenyereiket az esőpénzek felé, a magyar éghajlat elefántjai, a fehér barmok megfürösztötték aszott tagjaikat az áldott vízben, míg a gazdák az ég felé emelték nap hevétől barnára pirult arcukat.
Esett, mint az ezeresztendős néphit a magyarság fennmaradásában; mint az új korszaknak, várva várt jövendőnek hírnökei a lehulló esőszemek; mint az égi olaj, amely a Mária országában aluszékony mécsesek lángját újra felragyogtatja; mint az élet – úgy esett.
Elterpeszkedtek a mezők, mint pusztai kútnál a fáradt vándor emeli szájához a vödröt, szétnyíltak, mint a szélben dudorászó falombok, és ég felé nyújtották a karjukat, mint szerelmes nők. És az ég messzi430 tájairól jött komor felhőlovagok fáradhatatlanul öntözték húsvéti kedvükkel a magyar hajadont, a hervatag pünkösdi rózsákat, az áldott asszony módjára gömbölyödő mezőségeket, fiatal ízeket lehelő réteket, parton álló, szerénykedő, sovány néptanítókat, karcsú szőlővenyigéket. Kőrisfaillata lett a világnak, friss szárnya a madárnak, acél-kardocska nőtt bele a kalászokba ez estén. (1917)431
