3 A császár fánkot eszik
3
A császár fánkot eszik
A császár fánkot eszik
Farsang van Bécsben. Február 29-ike. Estére udvari bál lesz a Burgban, a császár már öltözködik a bálra, senkit nem fogad többé lakosztályában.
A császár szobáihoz vezető folyosón a svájciak vállukra vetik a hosszú lándzsákat, senki sem jöhet már, akinek feszesen tisztelegni kellene.
A császár öltözködik.
A nagy palotának ragyog minden ablaka. Fáklyák világítják meg az udvarokat, a kapuknál a legnyalkább gárdisták teljesítenek ma szolgálatot. Ahány szál virág termett a schönbrunni kertekben, amennyi ibolyát össze tudtak szedni a messze Toszkánában, azt mind a termek díszítésére használják. Az udvari szabók és szabónők lázasan teszik az utolsó öltéseket26 a báli öltözeteken. A hó vastag pelyhekben hull a város fölött. Udvari bál lesz estére.
A császár legbelsőbb kabinetjének előszobájában báró Kern kapitány teljesít ma szolgálatot. A kapitány mozdulatlanul ül egy széken, és várja a megváltó csengettyűszót, amikor elmehet ő is öltözködni, hogy teljes parádéban jelenjen meg a bálban.
Egy ember nagyságú olajfestmény fedi az előszoba egyik falát. Őrült Fülöpöt, a spanyol királyt ábrázolja a kép. Talán azért függ itt a császári előszobában, hogy mindig szemük előtt legyen a császároknak szerencsétlen ősük, és óvakodjanak sorsától.
Báró Kern éppen szemben ül a képpel, és talán századszor olvassa meg a király kabarján a rendjeleket. Van ott olyan rendjel is, amelynek utolsóját magával vitte az Escorial sírboltjába a király, azóta sem adományozták senkinek. De nem hibáznak a királyi mellről Európa legelső rendjelei sem. A fiatal kapitány hiába sóvárog tehát azon, hogy csak egyet-kettőt mondhatna magáénak a rendjelek közül. Az ő ideje még nem következett el. A haj fehérségét, az orca ráncosságát és a lábak rokkantságát szokták feledtetni a császárok rendjelekkel.
Őrült Fülöp képe ebben a percben csendesen megmozdul, elválik a faltól, mint egy ajtó, és az ámuló kapitány elé az udvari vegyészek bársony talárjában, szögletes kalapjában kilép Martinovics Ignác.
– Pardon, kapitány úr, az ijedelemért, amelyet akaratlanul okoztam – mondja az udvari vegyész mosolyogva. – De másképpen valóban nem juthattam volna őfelsége elé. A buta svájci sehogy sem tudta belátni azt, hogy a császárt öltözködés közben is meg lehet látogatni. A titkos utat választottam tehát. És most, kérem, jelentse őfelségének, hogy itt vagyok.
– Elcsapatom a svájcit! – felelt magához térve ámulásából báró Kern. – Mégis hallatlan, hogy a palotában a császár legbizalmasabb embere sem járhat-kelhet nyugodtan!
Martinovics finoman mosolygott:
– Ne fárassza magát, kapitány. A rendelkezést ön adta a svájcinak, különös tekintettel reám. Csakhogy az urak sohasem gondolják meg, hogy mit cselekszenek. Én ismerem azt az ajtót is, amely egyenesen a császár hálószobájába vezet. Vajon ki állaná utamat a titkos folyosón?
Báró Kern tiszteletteljesen meghajolt, és csakhamar eltűnt a nehéz, piros függönyök mögött. Egy-két másodperc múlva már visszatért, és27 olyan alázatossággal, amely nem rejtette el a mögötte rejtőzködő gúnyt, meghajolva mondta:
– Őfelsége még nem vette fel díszöltönye egyik darabját! Türelmet kérek, tanácsos úr.
Martinovics Ignác ebben az időben már nagyon jól ismerte helyzetét a császár szobáiban. Szépen, csöndesen félretolta a kapitányt az útból, és így szólott:
– Én majd felelek odabent a vakmerőségemért! – mondta, és belépett a piros függönyök mögé.
A császár valóban még nem volt teljesen felöltözködve. Hiányoztak a rendjelek fehér ezredesi kabátjáról, valamint a piros szalag. A mennyezetig érő velencei tükör előtt állott, és Krantz Ferdinánd, az öreg komornyik foglalatoskodott körülötte. A tükörből észrevette a közelgő udvari vegyészt, és nyájasan intett neki kezével.
– Nos, tanácsos úr, talán az örök ifjúság cseppjeit fedezte fel, hogy kedveskedjen vele a mai udvari bálra? – kérdezte, és szeme felvillant.
– Az örök ifjúságot majd csak Goethe János Farkas úr fogja föltalálni, felség, ha ugyan győzi korral. Némely jelentenivalóm volna, mielőtt felség a bálterembe lépne.
– Ismét összeesküvések? – kérdezte a császár, és fáradtnak, betegesnek látszott ezen az estén.
– Összeesküvés nélkül nem kel fel a nap felséged birodalmában – felelt Martinovics. – Ez éppen olyan epidémia most az emberek között, mint a középkorban a lepra. Nem is tartják igazi művelt embernek, aki ne volna részese egy-két titkos társaságnak. Legutóbb Pesten készül némi veszedelem. A haldokló Gyurkovics egyetemi tanár szervezte meg a Reformátorok Társaságát…
– Gyurkovics? – mormogta a császár, és az arany gyapjút akasztotta nyakába. – A nevekkel rossz viszonyban van a memóriám. Tegye meg írásbeli jelentését a kabinetirodának.
Martinovics meghajolt, de nem mozdult helyéről. A szemét az ezüstfejű komornyikra szegezte, és a császár a tükörből elértette a célzást.
– Ferdinánd, nincs többé szükségem reád. A nagyszalagot majd a tanácsos úr segítségével veszem föl.
Az öreg komornyik eltűnt a szobából.
– Nos, segítsen, kedves tanácsos!
A széles, piros szalagot a jobb váll dragonérja alatt kellett áthúzni.28 Martinovics lábujjhegyre emelkedve foglalatoskodott a császár vállánál, és ebben a pillanatban suttogva a fülébe mondta:
– Felség, ma ne egyen farsangi fánkot!
A császár halovány arca egy fokkal még haloványabb lett.
– Nos? – kérdezte fojtott hangon.
Az udvari vegyész még mindig a szalagot igazgatta, és gyors, alig hallható hangon suttogta:
– Többször jelentettem már, hogy sok megbízhatatlan elem vegyült a jezsuiták közé. Napok előtt a jezsuiták linzi rendházában titkos nagygyűlés volt, amikor a gyűlés minden tagja egy farsangi fánkot kapott emlékül… Felség, a szalag rendben van!
A császár fanyar nevetéssel csóválta meg a fejét, és hirtelen haraggal mondta:
– Ön sehogy sem tudja páter Dominit megbocsátani a jezsuitáknak. Nos, én nem azonosítom magamat az ön ellenszenvével.
– Felség…
Martinovics ajkába harapott, és elsápadt. A császár még sohasem szólt hozzá ilyen nyersen. Ebben a hangban mintha a kegyvesztés jeges szele süvöltene előre.
De nem, a császár már újra mosolyog. Igaz, hogy fáradtan és szomorúan, de mégis mosolyog.
– Nagyon tetszett nekem az ön magyar barátja, az a kemény kapitány…
– Laczkovics, felség!
– Igen helyes katonának látszik, úgy látom, nem érdemtelenre pazarolta dicséretét, tanácsos.
– Másik barátom, Hajnóczy, ugyancsak kiváló férfiú!
– Gondolni fogok reájuk. És most isten önnel, az ajtónál már hallom Sauzou pálcájának kopogását.
A császár kegyesen intett, Martinovics térdre ereszkedve megérintette ajkával a császár kabátját, aztán kisietett az öltözőszobából. Amíg a hosszú folyosón végigment, folyton a császár halovány, fáradt arcát látta maga előtt, és sehogy sem tetszettek neki azok az el-elhomályosuló szemek.
– Csak megvizsgálhatnám! – dörmögte magában aggodalmasan, és egy falmélyedés előtt elővette ruhájából azt a kis aranykulcsot, amely a palota minden zárát nyitotta, a láthatatlan kulcslyukba illesztette, és a titkos ajtón át a szabadba lépett.29
Keresztülsietett egy homályos udvaron. Aztán a fáklyafényes részekbe került, még visszanézett a kivilágított ablaksorra, ahonnan az udvari zenekar első taktusai hangzottak le a havas éjszakába, aztán nekivágott a téli utcának.
Farsang utolsó napjai voltak Bécsben.
A helytartóság engedélyt adott a mulatozásra, és a bécsi nép élt is az engedelemmel. Zajos álarcos csoportok hemzsegtek az utcákon, a sörházakban víg zene zengett, és a Mária Terézia-korabeli, fehér szoknyás mosóleányok mintegy fölébredve fél százados álmukból, ismét elfoglalták helyüket a mulatságok központjában. Jókedvű, éneklő emberekkel volt tele a város. Cifra ruhás urak és hölgyek mentek karba fogózva az utca szélességében. A szembejövőt megcsipkedték vagy megcsókolták. Martinovics mind a kettőből kapott, amíg keresztülvergődött a Belváros szűk utcáin, hogy megkopogtassa a Müllergasse Nr. 6. kapuját.
Ezen az estén Livinskánál is mulatság volt. A Marie tánt szabóműhelyéből kihordozták a bútorokat, és táncteremmé alakították át a helyiséget.
Csupa jó ismerősre talált itt az udvari vegyész.
Livinska túláradó kedvvel nyújtotta a kezét:
– Köszönöm önnek, hogy meglátogatott. Ma énekli el először Hebenstreit barátunk az eipeldaui dalt.
A porcelánokkal megrakott szalonban vígan itta a lángoló puncsot a társaság. Hackel, az öreg kereskedő a sarokban ülve mondogatta mély bölcsességeit a forradalomról és az asszonyokról, az öreg báró Riedl, a híres matematikus már elővette kedvenc témáját, amellyel matematikai alapon óhajtotta megoldani a forradalom kérdését. Gilovszky, az ábrándos fejű tanuló, szokás szerint, mélyen elmerülve ült a pianinónál, és nagy, fekete szemét egy pillanatra sem vette le Livinska asszonyról, akibe halálosan szerelmes volt. A forradalmi dolgokhoz vajmi keveset értett, de szívesen nekiment volna a szuronyoknak, ha Livinska azt parancsolja.
Martinovicsot nagy ujjongással fogadták.
– Végre, végre! – kiáltott a férfias hangú Marie tánt, aki erre az estére levetette a forradalmi köntöst. – Végre ismét hallunk szép zenét és éneket.
Az udvari vegyész a szívére szorította a kezét.
– Ah, mily jólesnek szívemnek e szavak! – felelt tréfás komolysággal. – Hol vannak tehát a hangszerek? A császár is mulat ma este a Burgban, miért ne mulathatna legkisebb szolgája?30
Víg ének, zene verte fel a kis lakás csendjét, a robogó tálak egymás után jelentek meg a konyha felől, és éjféltájban, midőn a hangulat már tetőpontjához érkezett, hirtelen előállott Hebenstreit helytartósági főhadnagy a forradalmat dicsőítő eipeldaui dallal.
A tapsok alig csitultak le, midőn a kapu felől kopogtatás hallatszott.
– Vajon ki jöhet ily későn? – kérdezték az egymásra vetett tekintetek.
Csoszogó lépések közeledtek a csigalépcsőn, és havas felöltőben egy sovány öreguracska lépett a szalonba. Az arca nagy ijedelmet és felindulást árult el, a lámpák egy pillanatig elvakították látását, és tétovázva nézett körül:
– Gotthardi, kegyelmes uram! – kiáltott fel rosszat sejtve Martinovics. – Engem keres?
– Önt keresem, kedves barátom! – felelt reszketeg hangon. – Borzasztó dolog történt az udvari bálon. Császár őfelsége hirtelen rosszul lett, és úgy vitték hordágyon szobájába.
A forradalmi társaság megdermedve hallgatta a baljóslatú szavakat. Egy pillanatig senkinek sem jött hang a torkára. Martinovics ugrott föl elsőnek:
– Nemde fánkot evett a császár? – kiáltotta.
– Én nem tudok többet, mint amit mondtam – szólott nyöszörögve az öreguracska. – Végem van, meghalok. Ilyen borzasztó dolgokat kell megérnem öreg fejemmel.
– Megyek a Burgba! – kiáltotta Martinovics, és talpra ugrott.
Fölkapta a köpönyegét, és csaknem kalap nélkül akart elmenni.
Livinska megfogta a kezét:
– Ignác, mi ébren várakozva töltjük az éjszakát. Jöjj vissza a friss hírekkel!
Martinovics erre már nem felelt.
Hajnalfelé azonban, mikor visszatért halotthalvány arccal, ziháló mellel és kétségbeesett tekintettel, szinte erőtlenül esett össze, és a fejét a Livinska ölébe hajtotta:
– A császár meg fog halni. És nekem végem van örökre – nyögte keservesen.
