HATODIK FEJEZET • Gyöngyvirág gyermekségének vége
HATODIK FEJEZET • Gyöngyvirág gyermekségének vége
Gyöngyvirág ezen az éjszakán ismét álmodott.
Álmodott sárga libákkal, fehér felhőkkel, piros orrú emberkékkel és a fekete selyemtrikós Arzén Lupinnel, akinek egy társa bizonyosan a házban tartózkodik.
Hajnalban aztán változtak az álomképek.
A leggyakoribb volt egy nagy szivarosdoboz megjelenése, amelyben Gyöngyvirág majálisruhában és bérmálási cipőkben holtan fekszik. A nyakán még a zsineg, amellyel megfojtották. Felejthetetlenül fehér az arca, a szempillája sötét, mint a bükkfaerdő kezdete havas tájon. A potrohos Mélyacsai úr aranygombos, fehér mellényben jő a halott látogatására, és lehelete oly hideg, mint a kályhából síró őszi szél.
Fogvacogva felöltözködött, és elhatározta, hogy elhagyja végleg a házat a nagymama távollétében.
Sokáig ült remegve az ágy szélén, mint egy siralomházi lakó, és az őszi hajnal világosodtát várta.
A hajnal azonban olyan lassan jött, mint egy postakocsi, amelynek kereke útközben eltört. A vén kocsis galléros köpenyében szundikálva hajtja a lovakat, és az utasok szépen lemondtak arról, hogy valaha is megérkezzenek az állomásra.
– Gott im Himmel – rebegte Gyöngyvirág, mint a nagyanyjától hallotta.
Végre virradni kezdett az őszi éjjel, a felső ablakokon a Kecskeméti utca nyárspolgári csendje ringott be, mintha csupa korán fekvő kesztyűsök laknának az utcában.
Gyöngyvirág lábujjhegyre emelkedve kinyitotta az ajtót. A küszöbön feküdt Max, a fekete kutya, lompos farkával tompán legyintett.
A ház már csendes volt. Elhúzódtak a vak hegedűsök, akik olyan szerelmesen vonják a románcot, hogy a nők felsírnak.322
A fekete pápaszemes zenészeknek jó dolguk volt itt. A „szőke asszony” lesben állott a Sándor-kávéház körül, ahol a vakok zenekara működött, elcsalta őket a zöld házba, és olykor reggelig nem hagyták békén a vakokat a megvadult nők. Flikkné kétségbeesve kiáltozott:
– Ez az őrültek háza.
És félig öltözetlenül dobta ki a szegény vak zenészeket az utcára.
Csupán az udvaron, az elmerengő két ecetfa között, állt egy fölfordított ládán a „nagyságos úr” kiürített pezsgőspalackokkal körülvéve, és homlokába hullott hajjal hallgatta egy elcsapott jockey hazugságait, aki arra tanította, hogyan lehet a turfon meggazdagodni.
A földszinten hírlapírók kártyáztak, akiknek boglyas nők kibiceltek. A hírlapíróknak itt jó dolguk volt. Az „esperesnek” nevezett öreg szerkesztő, midőn néhány ezer forinthoz jutott, lefeküdt az ágyba, a földszinten, a numero 6-ban, és csak pénze fogytával, két hónap múlva kelt fel. A „grófnénak” új nadrágot kellett vásárolni az esperes részére, mert a régibe nem fért be a meghízott férfiú.
Egyébként fáradt csend honolt a házban, mintha mindenki altatóport vett volna be éjfél után.
Gyöngyvirág nyugodtan ment le a lépcsőn. A kikoptatott kövek nem csodálkoztak a gyermek léptein. A vasrúd, amelybe kapaszkodva már annyian jöttek a házba vidáman és reménykedve, a vasrúd rendelkezésére volt a gyermekkéznek. Itt-ott egy név volt a kopott falra karcolva, mint a tömlöc falára.
Gyöngyvirág nekiszaladt a kapunak.
A kilincs engedett a nyomásnak. A kapu szárnya félig megnyílott, mintha maga sem bizakodna a vállalat sikerében. Hangosan szólt a csengő a kinyitott kapu folytán, de Gyöngyvirág már nem törődött azzal, ami a háta mögött maradt.
Maxtól követve az Egyetem utca felé futott. A boltok, házak aludtak. A sárga ablakfüggönyök mögött boldogok álmodoztak, vagy a betegek nyögtek. Az öregek a zsebórákat nézték, vajon nem kellene már fölkelni.
A Barátok terén a galambok ittak, hátára szálltak, mert régen ismerték a fekete kutyát.
Egy álmos házmester megszólította Gyöngyvirágot:
– Hová, kisasszonyka, ily korán reggel?
– A Sváb-hegyre. Aszalt gyümölcsöt hozunk le – felelte Gyöngyvirág, és most már nyugodtan ment át Pestről Budára.323
