NYOLCADIK FEJEZET • A szerelem zörög, mint a mák

Full text search

NYOLCADIK FEJEZET • A szerelem zörög, mint a mák
Remete R. Arnold nem sokat habozott, megnyitotta a szezont, mielőtt valaki észrevette volna.
– Úgy teszek, mint az egyszeri ember – mondta otthon feleségének, a tisztességes arcú nőnek –, behunyt szemmel nyelem le a suvixot.
A Remete-féle művészeti iskola első növendéke minden esztendőben egy Elzüllött Elza nevű leány volt. Már senki sem tudná megmondani, miért hívták őt Elzüllött Elzának, látszólag igen tisztességes leány volt, Szűzmáriát hordott a nyakában, rózsafüzér volt a csuklóján, mindig fekete ruhában járt, mert pincérnő volt a „Borozó”-ban, ahol reggelig mulattatta a vendégeket. Ha többet ivott a kelleténél, görcsös zokogásra fakadt, és fűnek-fának elpanaszolta, hogy szeretne szakítani ezzel az életmóddal. Akkoriban történt, hogy a „Borozó”-ból több leány férjhez ment. Egyik Érsekújvárra az állomási főpincérhez, a másik kávésné lett, de a harmadik egy dúsgazdag magánzóhoz, akinek Bécs mellett nyaralója volt.
Elzüllött Elza naponta öngyilkossági tervekkel foglalkozott, mert az ő kezét senki sem kérte meg egy hosszú életre.
Hajnalban a „Borozó”-ból egyenesen a Teréz templomba sietett. Néha kis búcsújárást sikerült szervezni a hajnali miséhez. Petyhüdt éjszakai nők, kábult gavallérok, agyonfáradt pincérek mentek Elzüllött Elza kedvéért hajnali misére. Elza boldogan és büszkén vezette a csapatot a Nagymező utcán, mint faluhelyen a búcsúvezér az ájtatosokat. Megmutatta a helyüket a templom hátterében, a sötétben; ő maga, mint Szent Terézia rokona, az első padsorban térdepelt le, és alázatosan köszönt a karinges papnak. A hajnali mise volt hosszú ideig Elzüllött Elza boldogsága.
A búcsúsok azonban elmaradoztak, mind ritkábban sikerült hivő lélekre találni az éjszakából a „Borozó” hajnalába hullottak között, akik hajlandók lettek volna a reggeli ájtatosságra. Egyszer Révész Béla és Ady Endre kísérték a szegény leányt a Próféta utcáig. Már úgy látszott, sikerülend a két szabadgondolkozót a hittérítés hajlékába terelni, amikor Adynak eszébe jutott, hogy a „Három holló”-nál várja őt Zuboly éjfél óta. Elzüllött Elza hittérítés és szerelem nélkül ballagott el boldogtalan életébe.
Tehát Elza volt Remete R. Arnold első növendéke. Mindig reggel330 hét órakor jött a miséről. Remete úr csupán azt restellte, hogy a bajusza még nem volt kipederve. Rongyos hálóköntösben és papucsban sietett be az irodába, míg a sovány, hosszú Elza összekulcsolt kézzel várta a kis színpad rojtos kulisszái között.
– Ivette! – mondta álmosan és savanyúan R. R. A., és sanzonokra tanította Elzát, amelyeket az majd a Mandel-mulatóban énekel. De még messzi volt a szerződés.
A zongora mellől ismét ágyába fordult a süket karmester, miután megintette gyermekeit, hogy csendben legyenek, mert csak értük dolgozik. Többnyire Elzüllött Elza órapénze szolgált korán reggel létalapul a kis családnak. Marika, a tízesztendős kislány lement a pénzzel a kávémérésbe, és nagy tálban hozta fel a kávét, amelyet a család csendesen körülült.
Gyöngyvirág déltájban jelent meg az iskolában.
Remete R. Arnold ekkorára már az összes fodrászati szereket végigpróbálta a szerb borbélynál. („Azóta vagyok szerencsétlen ember, mióta nappal borotválkozom. De mit meg nem tesz az ember a családjáért?” – mondogatta R.) A tisztességes arcú feleség a legpompásabb slafrokjában fogadta a növendéket. R. Arnold a zongoránál ült, mintha valami szerzeményen törné a fejét, amelyet gyorsan elrejtett Gyöngyvirág elől a szekrényben. (Sonkaszalonna, zsemlye, fiatal hagyma és egy kupa ser volt az elrejtenivaló, mint ezt Gyöngyvirág egyszer észrevette.)
– Itt a hölgy – kiáltott be az irodába a tisztességes arcú asszony.
– Csak fel vele a színpadra. Hadd szokja meg a kulisszát – felelt a szekrényből Remete R., és a szekrény falán függő kis tükörben gyorsan leverte bajuszáról a zsemlyemorzsákat.
Mire Gyöngyvirág Maxot egy sarokba ültette, ahonnan a nagy kutya álmélkodva nézte az eseményeket. Csupán egyetlenegyszer felejtkezett meg magáról. Remete R. Arnold zsíros, sárga kalapját lekapta a fogasról, és szaladni akart vele a Kecskeméti utcába. De az ajtó zárva volt. Remete igazgató ettől az időtől fogva mindig begombolkozott, ha a nagy kutyára nézett.
– Kezdjük, nagysád, mert a nagymama nem hiába fizeti a drága tandíjat.
Sietve lapozott a kották között. Azután emlékezetből kezdte játszani a Lővinger című kuplét, amely ez idő tájt divatos volt a pesti zengerájokban. Náthás hangon, hamisan, szomorúan énekelt; a két kezével, fejével, derekával indulási mozdulatokat tett a zene azon helyein, ahol az énekesnek kezdeni kellene a színpadon. Sőt egyszer felkiáltott:331
– Gyerünk, drága.
De talán harmadik óra is elmúlott már, amint Gyöngyvirág félig ijedten, félig vidáman énekelni kezdte:
– Lővinger, Lővinger…
– Hogy fog örülni a nagymama, ha kirukkolunk előtte a tudománnyal – mondotta Remete R., és elmerengett.
Gyöngyvirág még a kis színpadon ült – Remete úr arról beszélt, hogy megnagyobbítja az iskolát –, amikor a tisztességes arcú asszony felnyitotta az iroda ajtaját, és életuntan beszólott:
– Itt vannak a méltóságos hölgyek.
Nyomában két égimeszelőrúd nyomakodott be az ajtón, és olyan lármát csapott, mintha egy sereg ember érkezett volna a művészeti irodába. Egy nemrégen meghalt huszárezredes leányai voltak a Pongyi kisasszonyok, és ellenállhatatlan vágyat éreztek a művészi pálya iránt. Gyászkalapot hordtak, tetőtől talpig egyformák voltak, nagy orrú, csontos, kincstári leányok, akik még mindig azt hitték, hogy él valahol az ezredes, életnek, halálnak ura a garnizonban. A Pongyi kisasszonyokat sokan ismerték Pesten; az Emke-kávéházban, a Bodóban, ahol a cigányprímások kivasalva és hódítóan húzták a nótát, a kisasszonyok megjelentek gyászruhás anyjukkal, és vadászatot rendeztek atyjuk régi tisztjeire. A szegény főhadnagyok és kadétok ijedten menekültek a költekező kisasszonyok elől a kávéskonyhán át. Ámde egyedül is tudtak borozni, mulatni, jukkerkodni. Négyesével vették a Princesszász cigarettát, nótát rendeltek a cigánynál. Izaura a második pohár bornál monoklit tett fel a szemére, és fixírozta a kávéházat. A nővére egy kvietált hadnagy nótáját dúdolgatta, míg az ezredesné elkeseredve szidta a világot. Csupán idő kérdése volt, mikor züllenek el. Ezért volt szükség a Remete-féle iskola diplomájára.
Különben jószívű, dolgos, tisztességes gondolkozású nők voltak, mint a keresztény lányok, akiknek csupán egyetlen feladatuk volna az életben: férjhez menni, aztán gyermeket nevelni.
Gyöngyvirággal nyomban tegeződtek, mert kisütötték, hogy egy Élestő Frigyes nevű hadnagy szolgált a hadseregben.
– Bizonyosan a bátyád volt, kicsike – mondta Izaura, és nem adtak helyt Gyöngyvirág védekezésének, hogy neki nincs bátyja.
A Pongyi kisasszonyok már nagyon előrehaladtak a tanulmányokban. Izaura az összes kuplékat tudta, amelyeket Pesten a lebujokban énekelnek. Mindegy volt neki: magyar vagy német. A „Drága Pucikám”-at332 éppen olyan jól tudta, mint az „Ojé die Liebe”-t. Egyetlen ugrással termett a színpadon, és nem várta, amíg Remete R. jelt ád az indulásra.
– Maga kis Fedák Zsazsa – dünnyögte a karmester, de olyan savanyú arcot vágott a dicsérethez, mintha vadalmába harapott volna. A méltóságos kisasszonyok nem voltak pontos fizetők.
Míg Emerencia a színpadra viharzott, mint egy boldogtalan, „szerelmes” kasztíliai táncosnő, a szoknyáját a fejére kapta, meg a térdéhez csapta, félcipőjét csaknem szétverte tánc közben: már gyermekkora óta nagy sikere volt a családi körben, amint a szilaj spanyol táncot lejtette.
A két leánynak egy vőlegénye volt, aki részükre lakást tartott. Emerencia a Fehérhajó utcában lakott, a Graskovics-féle házban; míg Izaura a Szervita téren, a virágüzlet felett. Egy báró Prépostvári nevű ragyás úriember, erdélyi méltóságos úr volt a vőlegény, aki protestáns volt és világi alelnök az egyházkerületben, ugyanezért nem mutatkozott nyilvános helyen a Pongyi kisasszonyokkal, csupán a lakásukon látogatta meg őket, külön és előzetes bejelentés alapján. A leányok eleinte sokat sírdogáltak különös helyzetükön, az ezredesné mindig attakra készült, hogy nyilatkozzon végre a vőlegény. Később a mama Rákosszentmihályon nyert elhelyezést egy kertes, vadszőlős, ábrándos házikóban, ahol két kecskét tartott, egy feketét és egy fehéret, és csöndesen megnyugodott sorsában.
A Pongyi kisasszonyok a tekintélyes nagy kutya miatt is szerettek Gyöngyvirággal a városon végigvonulni. Emerencia szerzett egy kutyaszíjat, amelyet a kezében vitt, míg Izaura lépten-nyomon hegyesen füttyentett Maxnak, aki megzavarodott, miután annyit foglalkoztak vele. A „báróról” sohasem beszélgettek egymás között; gyermekkorukat emlegették Gyöngyvirágnak, midőn kis kocsijuk, fehér agaruk és tisztiszolgájuk volt, napestig lovaztak, és piros frakkban mentek a róka után, midőn a tisztikar versenyt rendezett. Giginek nevezték Gyöngyvirágot, s mielőtt elváltak volna tőle, mindig kézcsókjukat küldték a nagymamának, akiről csak annyit tudtak, hogy gazdag budai asszonyság.
– Mily jó volna, ha szegény anyánk barátnőt lelne benne! – mondogatták.
Gyöngyvirág lesütötte a szemét, hallgatott, és odahaza sohasem merészelte kinyitni a száját a Pongyi kisasszonyok jámbor óhajtásáról. A nagymamának az egyik szeme vérrel volt aláfutva, és ilyenkor nem volt tanácsos beszélgetni. Személyesen ölte a csirkét, és úgy vágta a kis baltával az aprófát, mint a bérlő fejét, aki különböző ürügyek alatt késlekedett333 a bérfizetéssel a Kecskeméti utcai házért. Még csak azt sem vette tudomásul, hogy Gyöngyvirág a színiiskolát látogatja. Majd egyszer kitöri a nyakát a bajuszpedrő-szagú igazgatónak, de egyelőre hallgatott.
Gyöngyvirág azt gondolta magában, hogy a nagymama e lelkiállapotban legurítaná az ezredesnét lányaival együtt a Sváb-hegyről, ha meglátogatnák.
Egy napon hiába várta a leckeóra végén Gyöngyvirág a Pongyi kisasszonyokat.
Egy pápaszemes hordár ravaszkodva, mintha valamely titokzatos ügyben jönne, címeres, pecsétes és szénaparfümös levelet hozott: Gyöngyvirág, kedves kis rokonunk címére. A levélben a Pongyi hölgyek felkérték Gyöngyvirágot, hogy mentse ki elmaradásukat Remete úr előtt. Ők hosszú ideig nem jöhetnek a leckére, mert megbetegedtek. Ha Gyöngyvirágnak volna egy szabad délutánja, háromtól négyig, meglátogathatná hűséges barátnőit.
– Tudtam, hogy ez lesz a vége – szólt náthásan Remete úr, és nyomban közölte észrevételét a konyhában a tisztességes arcú asszonnyal, amiből nagy sírás-rívás keletkezett. Az angolkóros gyermekek jajgatva hemperegtek a folyosón, miután R. R. röviden kijelentette, hogy ezek után mindenki fogja be a száját, ő többé nem gondoskodik a családjáról.
– Hívjátok Laubernét – mert az óra üres, nem akarom hasztalanul tölteni az időmet.
A gyerekek elszaladtak, és nemsokára ezután megérkezett Lauberné, akinek trafikja volt a Király utcában, és titokban a színi pályára készült.
Olyan szép asszonyt, mint amilyen Lauberné volt, még álmában sem látott Gyöngyvirág.
Lauberné olyan volt, mint a gyümölcsérlelő őszt szokták ábrázolni a régebbi időben a piktorok: duzzadt szőlőfürt, hamvas szilva és aranyranettalma jutott az ember eszébe, ha őt látta. A haja hosszú és vörhenyes volt, mint a hervatag fűszár. Telt, fészekmeleg tenyeréről álmodoztak öregesedő férfiak. A bokáját a félcipő felett sokszor maguk elé varázsolták a szegény szobaurak. Kánaáni boldogság lehetett vállát, keblét megölelni. Az omnibuszkocsis tátva felejtette a száját, ha szél fújt a Király utcában, és Lauberné hajadonfővel, hárászkendőben, és egy szál szoknyában állott a trafik lépcsőjén. Hébe volt, akinek korsójából inni szeretett volna sok öreg kereskedő és fiatal tanuló. Olyan illata volt, mint a fahéjnak. Legfinomabb török dohányhoz hasonlatos hajzat volt a nyakán.
Remete R. Arnold két kézzel esett neki a bajuszának, amikor Lauberné334 feljött a lépcsőkön, bár a nevezetes asszony többnyire gavallérokat hozott magával, akik a nézőközönséget alkották.
Legtöbbször megjelent Lauberné sarkában Blau Diogénesz, egy nyugalmazott börziáner, aki az összes britannikákat végigropogtatta a boltban, állítólag nem szerette a „kövér zsidóasszonyokat”. De felfüggesztette a villásreggelit a „Bécsi sörcsarnok”-ban, ha az ablakon át megpillantotta Laubernét.
– Csak tegyék a melegre a pájslit, mindjárt jövök! – szólt, és hatalmas potrohával, asztmatikusan szuszogva vetette magát a trafikosné után.
De nem hiányzott a trafikosné közelségéből Muskotály Mihály hírlapíró úr sem. Ez a kilumpolt arcú, borgőzös, létra formájú, görbe nyakú fiatalember olyan volt, mint a sarokban álló preparált csontváz, amely szerelmes a tanár úr páciensébe. Bizonyosan idegfájó erkölcstelenségeken törte a fejét, amikor borzas eb módjára koncsorgott Lauberné szoknyája után. Ő a jövő embere volt, egykor majd kibontakozik írói tevékenysége, ha addig agyon nem verik a Vasvári Pál utcában, a „Régi bableves”-ben, ahol délelőtt spriccer mellett írt kis elbeszéléseket a Pikáns Lapok-ba. A kéziratot hordárra bízta, és ilyenformán már adósa volt a Király utca összes hordárjainak. Gyakran volt részeg, s ezért Laubernét tette felelőssé. Muskotály Mihály az élet szegény hegedűse volt: rokon és barát nélkül, a csodával határosán tartotta fenn magát az idegen nagyvárosban. Csodálkozva nézte a hitbuzgó zsidókat, akik a Vasvári utcai templomba jártak imádkozni. Vajon miért imádkoznak? Ha zsidóvá lenne, szeretné őt Lauberné? A zsidók talán tudnak valami szert az élet boldogtalansága ellen. Meg kell lepni őket, hogy mit mondanak a gyönyörű nőknek, hogy hallgatnak a szavukra… Muskotály Mihály abból a ferde látószögből nézte az életet, hogy ő úgyis szerencsétlen, tehát nincs sok veszítenivalója.
Blau Diogénesz és Muskotály Mihály mély elragadtatással tapsolt Laubernénak, amikor a kis színpadon a furcsa kuplékat énekelte, táncolt, a levegőbe emelte a lábát, és Remete R. A. úgy verte a zongorát, mint a zengerájban.
Blau Diogénesz Carola Cecíliára hivatkozott, akinek lovagja volt egykor, és kijelentette, hogy az ünnepelt díva nem közelíti meg Laubernét. Ha nagyon meg volt elégedve – és véletlenül az erszénye is engedte –, hordócska sert és pompás villásreggelit hozatott fel a „Bécsi”-ből. Antal, a fehér kötényes csapos, büszkén hozta fel a vállán a hordót, és a tisztességes arcú asszony ócska evőeszközöket nyújtott be az ajtóhasadékon.335 R. R. A. egyszer többet ivott a kelleténél, s ekkor elárulta, hogy maga is szereti Laubernét.
Muskotály Mihály a lecke végén elment bolyongani a Terézváros barátságosan piszkos kis utcáiba. Álmodozva ment, a korcsmák előtt megállott, ha különös szagot érzett vagy friss csapolás döngését hallotta. Egy száraz, zörgő mákfejet hordott magánál és rázogatta, mint egy csengőt.
– Riza – mondta, sötét kapualjaknak és petróleumszagú, szomorú udvaroknak. – Meghalok!

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi