A zöldfátyolos csatája
A zöldfátyolos csatája
Péter Pál sokáig nyugtalanul forgolódott ágyában. Persze, az „Arany Golyó”-beli fekvőhelyét hasonlítani sem lehet ehhez az ágyhoz. Milyen balga volt, hogy útrakelt! Miért? Semmiért. Egy mesét meghallgatni egy leánytól. Érdemes azért töretni magát az embernek vasúton, kocsin, ismeretlen ágyban hálni?
Majd a holdvilág utat talált a szobájába. A függönyön volt egy kis rés, amelyen az első sugárka bizonytalanul, félve, mint az ismeretlen partra küldött tengerész, bátortalanul a szobába surrant. A többi sugarak már jöttek vígan az első után. Péter Pál egyszerre csak azt vette észre, hogy holdsugarak táncolják körül fekvőhelyét. Jöttek-jöttek a fehér, égi pókfonálok, és odafentről a felhők közül, az enyhe kora őszi éjszakából lágy, simogató gondolatokat hoztak. Hiszen talán nem is kell sajnálni a fáradságot, néha nagyobb utakat tesznek meg az emberek egy mese meghallgatására. Lám, Adamovics Pál, a nagybátyja, mennyit utazott. Hajón, tengelyen járt-kelt mindenfelé, és sohasem panaszkodott azért, hogy az utazás kifárasztotta volna! Egyáltalában úgy fog viselkedni, mint Adamovics Pál viselkedett hajdanában Üszkübben vagy Monasztirban, midőn hírlaptudósító volt a Balkánon. Mit tett volna Adamovics Pál a helyében? A fal felé fordul, és elalszik.
Péter Pál elhessegette a bolondos holdsugarakat.253
– Menjetek a fiatal lány ablakára! – mondotta, vagy talán gondolta.
Nem sokáig aludhatott.
Egyrészt rémületes horkolás hallatszott valahol a házban. Hol felülről, hol alulról hangzott, amint az alvó megfordult álmában. Ez az ádáz horkoló csak Radics Jancsi lehet.
Másrészről hallani kezdte a Bakony zúgását, amint az idegrendszere megszokta az éjszakai időt. Zúgott, állandóan, kifogyhatatlanul az óriási, messzi erdőség. Mintha a falak is visszhangoznák az erdőzúgást. Fenyegetés, panasz, keserv, félelem volt a zúgásban, amely nem szűnt meg egy pillanatra sem. Mintha valamennyi fa megelevenedett volna a mai éjszakára, és lelkük, szívük minden panaszát, búját Péter Pállal óhajtanák a messziségből megértetni. Majd valahol bagoly huhogott a ház körül, lépések hallatszottak az ablak alatt, a hold eltűnt valamerre, mert éjfél elmúlott.
Péter Pál kényelmetlenségében arra gondolt, hogy az elűzött kísértetnek, a kályhában lakott öreg kereskedőnek talán éppen ma éjszaka jut eszébe visszatérni régi kvártélyára. Pesten azért lakott szállodában, mert félt a virrasztás nélküli, néma éjtől, midőn mindenki lefekszik a városban, de a fogadóban ébren van az öreg portás, lámpás ég, és a folyosón végigmegy egy későn hazatérő vendég, ott sohasem jutott eszébe kísértettől félni. Pesten nincsenek kísértetek, azok csak elhagyott falvakban bujdokolnak, ahol háromlépésnyire van a temető, a bakter is aludni megy, és legfeljebb azok vannak ébren, akik halott mellett virrasztanak. Nagyon valószínűnek látszott Péter Pál előtt, hogy ebben a faluban, ahol a halált külön, fekete lovas jelenti be, szabadon garázdálkodnak a kísértetek. Csak egy lámpa égne valahol a házban!
Az ajtóhasadékon lámpafény sugárzott be, az ajtó halkan felnyílt.
– Alszol? – kérdezte Radics Mária.
– Nem – felelt örvendezve Péter Pál.
Az öregasszony nagykendőben és igen elkomolyodott arccal a szobába lépett.
– Csak azt akarom mondani – szólt fojtott hangon Radics Mária, mintha attól félt volna, hogy valaki meghallja szavát –, csak azt, hogy kis rokonunk, Szekszti Judit nagyon rövid időn belül árvaságra jut. Most odaát voltam barátnőmnél, Annusnál. Kíváncsi voltam, hogy csakugyan nála kopogtatott-e a fekete lovas ma este. Nos, fiam, lelkem, nekem az az asszony nem tetszik, sehogyan sem tetszik. A szeme félig nyitva volt, amikor aludt, és a keze olyan hideg, mint a jég.254
– Most volt odaát? – kérdezte Péter Pál, hogy valamit kérdezzen.
– Már lefeküdtem volt, a szemem is lehunytam, de a fekete lovas alakja folyton ott motozott a fejemben. Sehogyan sem tudtam megnyugodni …
– Hát felköltötte a szomszédokat?
– Azt nem tettem, csak Annustól kérdeztem meg, hogy nincs-e valami baja? Isten tudja, az ember faluhelyen éppen úgy megérzi előre az időváltozást, mint a halált. Hát neked mi bajod? Olyan fehér vagy, mint a fal – monda az öregasszony, és a lámpással alaposan Péter Pál arcába világított. – Mindjárt láttam, hogy sokat ettél estelire. Mi Jancsival csak gyümölcsöt szoktunk enni estve. Nem egészséges a sok hús.
– Azt szeretném tudni – nyögött fel Péter Pál igen keservesen –, mikor indul a legközelebbi vonat?
– Ráérsz még arra – legyintett Radics Mária. – Majd betakargatlak, aludj. Könnyű neked, nem volt gyermekkori barátnéd Lehőcz Annus.
Jobbról-balról betakarta Péter Pált. Piros turbán volt a fején, amelyet egykor tán báli dísznek használt Mária asszony a hatvanas években. Egy aranyos szalag a turbánon maradt, és az lengett jobbra-balra.
– Hiszen nem lesz az oly nagy baj, ha Annus behunyja a szemét – mormogta a párnát nyomkodva Péter Pál lábánál. – Szép öröksége marad a leánynak. Itt van mindjárt a ház, egy csomó pénz a veszprémi takarékban, amit lutrin összenyertek, mert hisz Judit már kisleány korában számokkal álmodott. Szőlőcske is van, pincécske is van, Radics kezelte a borukat. A padláson temérdek ruhanemű, mert az Annus férje első szűcsmester volt a megyében. Van ott annyi bunda, hogy holtig sem hordod el, kedves fiam. Azonkívül az a nagy egyiptomi álmoskönyv is ér valamit, amit Annus a derékaljában tart elrejtve. Egy ócska sapkáért vette Szekszti uram egy lerongyolódott, öreg vándorlótól. Kézzel van írva. Minden álomnak benne van a megfejtése.
– Furcsa könyv lehet – dörmögte Péter Pál a takaró alatt, mert már elszállott az álom a szeméből –, valamicskét értek a régi könyvekhez – tette hozzá, és hazagondolt, mily jó volna az álmatlan éjszakán a régi képes újságot forgatni.
– Azt a könyvet pedig Annus nem mutatja meg senkinek, van annak az asszonynak magához való esze, nemhiába volt a ravasz Szekszti felesége. Már Szekszti uram idejében titokban tartották a könyvet, de annyi mégis kiszivárgott, hogy akié a könyv volt, az háromszor megütötte a temesvári lutrit. Mind a háromszor eltékozolta a pénzt. Negyedszerre255 is megvoltak már a számjai, nem is ócska sapkáért adta oda a könyvet Szeksztiéknek, hanem egy forintért. De a forintot nem adta meg Szekszti. Nagy huncut volt a szűcs, Isten nyugosztalja. Akik a halálos ágyán mellette voltak, azt beszélik, hogy valami öreg vándorlót látott folyton haldoklásában. Mondják, hogy abban az időben csakugyan átment a falun egy ősz, öreg vándorló, olyan fehér szakálla volt, mint a jó Istennek, és valakit keresni látszott. Talán Szeksztit, őt kereste a könyvéért… De Szekszti elszökött előle a másvilágra.
– Elszökött – mormogta félálomban Péter Pál, mert Radics Máriának, mint sok öreg, falusi asszonynak, kellemetes altató hangja volt.
– Csak azért mondom, hogy nem megvetendő párti a kis Szekszti kisasszony. Finom, dolgos, derék teremtés. A legdrágább kéz Palotán. Jó éjszakát.
Az éj elmúlt baj nélkül, senki sem halt meg Palotán, bár a fekete lovast mások is látták, csupán Hetykei Dorombos Gábor nyugalmazott magyar színész és palotai szőlőtulajdonos veszekedett késő éjfélig a feleségével, de ezt már egyébkor is megtette.
– A színészek szeretik a perpatvart – magyarázta Radics János, midőn korán reggel szilvóriummal kínálgatta az unokaöccsét. – Minden hónapban felpakolja az asszony az ócska babérkoszorúkat, kosztümösládákat, kalapskatulyákat a Móni fiákerjére. Ő nem marad egy percig sem, megy Pestre, vissza a színházhoz. Az öreg komédiás mikor észreveszi az elárvult, kipusztult házat maga körül – mert az asszonyén kívül más holmijuk nincs –, észhez tér, visszakönyörgi az asszonyt. De bizony néha egész nap elmúlik, hogy az asszony leszáll a fiákerről. Akkor is előbb megszólítja valamelyik bámészkodó gyereket: „Fuss Radics úrért!” – Én azért kellek, mert az öreg komédiás kezeimhez helyezi el a jövőre nézvést ígéreteit. Nem iszik, nem káromkodik, nem verekedik. Mert amolyan diplomás ember vagyok én a faluban. Anno… valamikor jurátus voltam Pesten. A Zrínyiben. No, kóstold meg ezt a szíverősítőt.
Péter Pál csak a szemével intett, mert tiszteletlenségnek vélte, hogy nagybátyjával kiabáljon. Az öregember így értelmezte az intést:
– Pedig nem rossz emberek, csak Mari néném nem szereti, ha velük barátkozom. Akárhonnan jövök haza besötétedés után, mindjárt azzal fogad: „No, megint a komédiáséknál henteregtél!” – Pedig óvom Hetykei Dorombost az italtól, nemhogy vele innék. Hisz ki is kaparná a szemem a menyecske!
– Mit kérdeztél? A menyecske? Nem kell olyan szó szerint venni.256 Levitézlett már a nagysám a színészetnél. Énekesnő volt Dunainál. Én még láttam Veszprémben, trikóban, zöld tollas süveg volt a fején, rózsaszínű kabát a vállán, a pásztort játszotta Orfeusz-ban. Azt mondja, hogyha visszamenne a színészethez, mindjárt kapna szerződést, de az ura nem engedi.
– A vár alatt laknak. Azt kérdezted? Mátyásmadaruk van, kiabál a tornácon, néha bizony csúnya szavakat is.
Az egyoldalú diskurzusnak Radics Mária belépése vetett véget. Az öregasszony meghökkent, mikor Péter Pált még mindig ágyban látta.
– Nem is hittem, hogy van valaki Magyarországon, aki Jancsi öcsémen túltesz a lustaságban!
– Nyomban felkelek, nagymama!
– Pedig őkelme elmehetett volna Mátyás királyhoz lustának. Talpra, fiú, ha azt nem akarod, hogy az egész Palota minket szapuljon. A reggeli már az asztalon van.
– Adamovics Pál! – sóhajtott föl Péter Pál. – Adamovics Pál!
– Arra a vén kötélrevalóra ne hivatkozz. Az csak azért kelt fel az ágyból, hogy a torkát öntözze. Ismertem a mákvirágot. Elvitte volna a húga, az anyád szoknyáját is a korcsmába.
Radics Mária kifordult a szobából, mire az öreg Jancsi bizalmasan hunyorított a szemével.
– Mindig ilyen. Már reggel bolond kicsit. De csak nagyon kicsit!
Odakint napfényes őszi reggel.
Lehetnek barátai a tavasznak, némelyek a télben lelik örömüket, de Péter Pál és vele néhányan a természet szakai közül az őszt kedvelik.
Az őszi nap jelképezi igazán az emberi életet. Napfénye, amely néha nagyon meleg, borúja, mely mulandó, és estéje, amelybe néha belelebben a közelgő tél korai hava, a kályhák még nyári álmukat alusszák, és már gyönge hó rakódott le az ereszre.
A reggeli nap reátündöklik a hervadó fákra, és észre lehet venni, hogy a fák az éjszaka új aranypénzeket aggattak lombjaik közé. Itt is egy fénylő tallér, amott is; de a szerelmes leánynak sápatag arca is köszönt némelyik falevélről.
Cinke bujkál a kertben, és a léckerítésre pókfonál telepedett, ki tudja, honnan, és mikor került ide? Talán eső is volt az éjszaka, hogy nedves tapintása van a kapukilincsnek. A háztetőn a tornyocska élénkzöld színben pompáztatja mohos ruháját, és a kémény füstje tétovázva száll felfelé.
Mély csend van, de egyszerre hallani lehet a kovács kalapácsát. Valahol257 messze, frissen, vígan, reggeli kedvvel kalapál a kovács, aztán elhallgat az őszi csendességben őkelme is.
Az ablakbeli cserepes virágok szinte csodálkozva néznek a falusi torony mellett sétáló napra. Még itt van! Pedig az éjszaka már úgy álmodták, hogy a napocska elutazott erről a tájról.
Péter Pál Szekszti kisasszonyt az ablakban lepte. A virágairól tépegette a hervadt leveleket.
– Jó reggelt! Mit álmodott?
– Majd elmondom máskor, most dolgom van.
Piros, fekete babos kendővel volt bekötözve szőkés haja, a karja könyökig mezítelen, arcán szinte még érezni a hideg víznek és szappannak illatát. Nyugodt mosollyal nézett Péter Pál szemébe, mintha nem tegnap óta, de nagyon régen ismerné.
– Eljön délután a szőlőbe?
– Majd meglátjuk. Délután még messze van. Az édesanyám rosszat álmodott az éjjel.
Péter Pál legyintett.
– Álmok! Számítanak is azok valamit.
A Judit arca hirtelen elkomolyodott, szinte nedves lett a tekintete.
– Kérem, azt ne mondja. Én hiszek az álmokban. Máig minden úgy történt életemben, amint megálmodtam.
– Majd meglátjuk, hogy lesz tovább.
– Én már tudom – felelt Szekszti kisasszony, és kezével gyöngéden, szinte alig észrevehetően intett, mielőtt bezárta az ablakot.
Péter Pálnak csak későn jutott eszébe, hogy illett, sőt kellett volna egy szál virágot kérni a piros virágokból.
Megindult a falu felé, és nézelődött jobbra-balra, mint aki most egyszerre meg akar ismerkedni mindennel.
Megállott az ódon kis templomnál. A kapu előtt kőkocka. 1450. Péter Pálnak az jutott eszébe, hogy utólag is bevéshették a kőbe a messzi évszámot. A templom falában kripta, amelynek bejáróját egy talpig kőbe vésett, szakállas és meztelen kardos, középkori vitéz őrzi. Comes Zichy… Odabent bizonyára senki sem tud arról, hogy Péter Pál itt mászkál a templom körül. A porrá válott grófok véle már nem ismerősök, és a grófnőket sem hívja táncra a jó modorú fiatalember.
Majd egy szentképen elbámészkodott, a torony tetejére varjak ültek, a legmagasabb pontra egy vén, szürke varjú, és károgott. Mintha csak azt dobolná ki a faluban, hogy a tájra megérkezett az ősz.258
Péter Pál befordult egy hegynek kanyarodó utcácskába, ahol oly régi házikók lapultak meg egymás mellett, mintha nagy titokban évszázadok óta itt felejtette volna őket az idő. A császárok, királyok meghaltak, a földbe rejtőzött házikók véletlenül itt maradtak. Valamelyik kavicsban tán Mátyás király botlott meg, mikor utoljára erre járt.
Egy zöldre festett házikónál, amelyet talán a makk nyolcasból vágtak ki, hirtelen nagyszerű pörlekedés zaja ütötte meg Péter Pál fülét.
A kapu előtt egykedvűen állongott Móni, a tyúkültető fiáker tulajdonosa, és a rozzant kocsit szemlélte, mintha annál érdekesebb dolog nem volna a világon.
Csupán a toprongyos lovacskák mozdították meg szőrös, hosszú fülüket, mintha a házban történendő dolgokra figyelnének.
A színészpár! – gondola magában Péter Pál, és mint jó nevelésű férfiúhoz illik, tovább akart haladni a veszedelmes ház mellett, midőn a kiskapu ajtója hirtelen felpattant, és egy bozontos, szürke üstökű, alacsonyas termetű, borotvált arcú emberke, papucsban és hálókabátban az utcára ugrott.
– Radics úr! – kiáltotta színészies taglejtéssel.
– Nem vagyok Radics úr – felelt Péter Pál, miután a szürke öregember rászegezte egérszemét, amelyben gyermekes kétségbeesés tükröződött.
– Az nem baj – felelt gyorsan a rongyos hálóköntösbeli ember. – Én tudom, hogy ön Radicsék rokona. Láttam tegnap a vasútról megérkezni. Igaz-e, Móni?
A bőrsapkás fiákeres, akihez ez utóbbi szavak voltak intézve, meghúzta a nyergesló fülét.
– Tudom is én – dörmögte.
– Egyébként Hetykei Dorombos Gábor vagyok – mutatkozott be a papucs tulajdonosa, és lábujjhegyre emelkedett. – Bizonyosan ismeri nevemet a magyar színészet történetéből. Sok szép és nagy siker emléke fűződik e névhez.
A kerítés mellől most egy éles asszonyhang kiáltott közbe:
– Súgó volt, becsületemre, súgó!
Hetykei egy szemrehányó, de kellőképpen megvető pillantást vetett a háta mögé, azután megragadta Péter Pál karját:
– Gyerünk be, uram, ne vigyük az utcára szennyesünket. Lépjen be csak bátran, Kamilla minden férfihoz kedves, csupán engem szokott bántalmazni. Igaz, Móni?259
De Móni, mint próbált emberhez illik, nem avatkozott a vitába, hanem minden ok nélkül megemelte a hátulsó kereket.
Péter Pál egy szűk, szinte gyermekjátékszer nagyságú udvaron találta magát, ahol szomorúfűz borult a kerekes kútra, és a fűzfa gallyán ott felejtett ruhadarab csüngött. A szomszéd ház salétromos, hátsó falára szénnel, krétával színpad volt rajzolva. A színpadon egy nőalak krinolinban, partnere hosszú, tollas süvegben, és három vékony lába volt. (A harmadik lehetett kard is.) A nézőtért egy csomó cilinderkalap és asszonyfőkötő jelképezte. Az első sorban (ahol erre hely volt) sovány, sokujjú tenyerek voltak tapsra emelve.
Primitív rajz volt, de pontos. A színpadi lámpák sorban állottak a rivalda szélén.
Az udvar másik részét utazókofferek és egy csomó kalapskatulya foglalta el. Az utazókofferen temérdek vasúti cédula, a kalapskatulyák mögött, zöld fátyolos kalapban, szürke porköpenyben, kezében esernyővel egy molett asszonyka állott, aki ebben a percben gombolta be kabátján a nyitva hagyott részeket.
– Nőm! – mondta az öreg színész előkelő pózzal.
Majd nyomban ördögien felkacagott:
– Ha nem ismerné: nőm! Trudai Kamilla, gyere közelebb, nem bántalak!
– Hiszen csak az kellene magának! – felelt egy durcás, de most már elég kellemetesen zengő hang a kalapskatulyák mögül.
Az asszonyka előlépett, szürke kesztyűs kezével tréfás mozdulattal megrázta Péter Pál kezét.
– Uram – mondta félig komolyan, félig nevetve –, már reggel óta állok itt az udvaron. Ez az ember nem akarja kiadni a koszorúimat. Az én koszorúimat, amelyekkel művészi pályámon sikereimnél megleptek tisztelőim. Uram, szokás a színpadi koszorúkat zálogul visszatartani? Én legalább még sohasem hallottam ilyesmit.
– Kamilla, türtőztesd magad, mert borzasztó leszek – szólalt meg most Hetykei, és összeszáradt öklével megfenyegette az asszonyt. – Az idegen úr, Radicsék rokona, valóban nem tudhatja, hogy kinek van igaza. Majd én előadom neki az esetet, légy szíves, fogd be a szájacskád.
– Minden szava hazugság! – fuvolázott közbe Trudai Kamilla, mintha a színpadon, a próbán markírozná az éneklést.
– Kamilla, rettenetes tudok lenni, már ismerhetnél.
– Uram, már senkit nem talál egész Palotán, akinek elmondhatná a hazugságait.260 Ön most kapóra jött. Én nem bánom, én hallgatok, de azt nem hagyom, hogy rossz híremet keltsed – felelt az asszony, és elszántan telepedett az utazóládára. A két lábát egymásra vetette, az állát az esernyője nyelére támasztotta, mintha a szomszédban állna már a vonat, amely az új színházi állomásra viendi.
– Betyár! Gazember! – szólalt meg most egy hang a pillanatnyi csendben, az ambituson egy nagy, zöld kalitkában.
Hetykei egy fájdalmas és zordon pillantást vetett a madárházra:
– Erre is ő tanította be. Éntőlem sohasem hallott a madár ilyen szavakat, mert én már születésem, pályám, állásom folytán választékos beszédű ember vagyok. A ruházkodásban is mindig ügyelek a csínra. Bocsásson meg, uram, hogy otthonkában fogadom. Nem öltözhettem fel, mert ez a nő azalatt elszökött volna a háztól. Ám ha garanciát vállal, besietek, és legalább cipőt rántok lábamra.
Péter Pál nem vállalta a kellő garanciát, Hetykei úr tehát cipő nélkül maradt. Ez a körülmény láthatólag zavarta a továbbiak folyamatos, gyors előadásában, mert percnyi szünetet tartott.
– Radics János úrnak akármit beszélhetsz, mert az úgysem hallja – szólalt meg most hirtelen az asszony. – De az idegen úr előtt ne merészeld nevemet szájadra venni, csak annyit mondok.
– Kamilla! – kiáltott most elvörösödve a szürke emberke. – Remélem, befogod most már a szájacskád, mert kénytelen leszek a legerősebb rendszabályokhoz nyúlni.
– Csak tessék! – felelt az asszony, és a vállát megrázta.
Aztán hirtelen talpra ugrott, mintha villámgyorsan eszébe jutott volna valami.
– Én elmegyek, most, mindjárt. Tartsd meg a koszorúimat, majd szerzek én újakat a pályámon.
– Kamilla, itt tudnád hagyni a fehérvári koszorút, a nagy, aranyos szalaggal? – kérdezte most meghökkenve Hetykei úr.
– Itt! – felelt az asszony, és esernyőjével az utazóládára koppantott.
A vén színész ellágyulva folytatta:
– A szatmárit, a nemzetiszínűvel, midőn Szerpoletben léptél fel?
– Igenis, itt – monda az újabb koppantás.
– Lisbeth selyemkoszorúját? Szép Heléna csinált gyöngyvirágjait? És a legnagyobb diadal emlékét, az ezüst babérágat a Suhancért?
Az asszony felemelte az esernyőt, de nem kopogott.
Kacéran féloldalra fordította a fejét, és mosolygott:261
– Hallja, uram, mennyi dicsőségem volt, s ez az ember mégis így bánik velem! De most már véget vetek a szenvedéseknek, kocsim a kapu előtt áll, elmegyek innen, vissza, vissza a színpadra! A színpadra, ahol taps és virág között éltem. Bók és dicséret kísérte minden léptemet. Egy mosolyommal egész városokat hoztam lázba, és minden szerepem egy-egy forró estét jelentett a színháznak. Dal kell nekem, tánc kell nekem. Ó, ha újra látnám a karmester vezénylő pálcikáját, és a súgólyukból azt mondaná Hetykei, midőn a színpadra kilépek: „Milyen gyönyörű vagy, drágám!”
Az utcáról köhécselés hallatszott. A Radics János piros arca és fehér bajsza bukkant fel a kerítés mögött.
– No, mi baj van már megint? – szólalt meg, és nyugodalmasan befordult a kapun.
Hetykei Dorombos Gábor, aki az asszony előadása alatt teljesen elveszítette a talajt a lába alól, két kezét kinyújtotta, és úgy sietett Radics úr elé.
Az asszony hamisan hunyorított Péter Pálra:
– Itt van a bíró! A tárgyalás elölről kezdődik. Hetykei, add ki a koszorúmat, nincs jogod visszatartani…
Péter Pál eközben kiosont a kapun, miután a zöld fátyolos dáma tréfásan megfenyegette az esernyőjével.
Vajon mit tett volna Adamovics Pál helyemben? – gondolta Péter Pál elmenőben.
Adamovics Pál is elment volna.
Egy darabig még hallotta a perlekedőket, Radics János mély hangja nagyon messziről zörgött, aztán elmaradt a furcsa kis utca, benne a vénséges vén házakkal.
