Szekszti kisasszony álma
Szekszti kisasszony álma
Péter Pál, akivel a következő lapokon még gyakran találkozik az olvasó, foglalkozására nézve semmittevő volt. Nevezhetném őt báró Péter Pálnak, gróf Péter Pálnak; ráfoghatnám, hogy költő, művész vagy bölcsész, sőt megtehetném akár nagy utazónak, aki a világ körüli útját előkészíti, és jelenleg a vasúti és hajózási kalauzokat tanulmányozza, a szelet, amely az Indiai-óceánon kedvező vagy kedvezőtlen, vagy a vasúti összeköttetést Bombayből az ország belsejébe; de sohasem találnám el az igazat annyira, mint midőn azt mondom, hogy Péter Pál egy nagy senki volt, és semmit sem csinált.
Foglalkozása alapján tehát pontosan beválik ideális regényhősnek, hivatalba nem kell mennie, mindig rendelkezésünkre áll. Tanulmányai, néhány alapvizsgát leszámítva az orvosi és jogi egyetemen, szintén nem tündököltek. Péter Pál annyit tudott, mint minden átlagember. Csupán a régi képes újságokban volt némi járatossága, ahol gyakran megfejtette a rejtvényeket, ismerte a „mindenféle” rovatot, sőt tudott egy nagy fáról, amely Dél-Amerikában vala, és hat ember sem tudta körülölelni a derekát. A régi Családi Kör című lap volt kedvenc olvasmánya, amelyből néhány kötetet örökölt nagybátyjától, Adamovics Páltól. Vagyoni viszonyai? Nem, semmi esetre sem lehetett volna a főrendiház tagja a vagyoni cenzus alapján, de annyi jövedelme volt, hogy az „Arany Golyó”-hoz címzett másodrangú szállodában szobát béreljen, és annak árát hellyel-közzel megfizesse. És szerette Adamovics Pált, a nagybátyját utánozni. A régi újságkötetek, megfakult füzetek lapjain minduntalan találkozott egy pár szépen megrajzolt betűvel, az A-val és P-vel. A nagybácsi szláv hírlapíró volt, holott Baján, magyar területen született. Végzete hajóskapitányokkal hozta össze, akik vontatóhajójukkal úsztak lefelé a Dunán, megismerkedett a balkáni államokkal, és mert több nyelven tudott, újságtudósító lett. Meglakta Belgrádot, Szófiát, Szalonikit, Drinápolyt, bekóborolta Macedóniát, míg végül mindenünnen kitiltották. Adamovics Pál ismét szállodába költözött, és nyugodtan meghalt, mint aki dolgát rendbe hozta.
Péter Pálnak Adamovics Pál volt az ideálja.
Minden embernek van bizonyos ideálja. A kiskereskedő nagykereskedő óhajtana lenni, a miniszteri tisztviselő főnökét utánozza, az írók maguk közül választanak eszményképet, és a szenvedélyes lóversenyjátékos236 azért sóhajt, bár egyszer ő is kék kalapot viselhetne, mint Szemere Miklós.
Péter Pál Adamovics Pál szeretett volna lenni, de mert se hajóskapitány ismerősei nem voltak, akik hajójukon elvitték volna a messzi Balkán-államokba, sem nyelveket nem tudott, az „Arany Golyó”-ban ült, amely mint régi, másodrangú belvárosi szálloda, megfelelő otthont nyújtott a kis igényű, estig alvó és semmittevő embernek.
Még csak annyit szabadjon Péter Pálról megjegyezni, hogy harmincesztendős volt. Külsejére nézve nyúlánk, barna férfiú, a tekintete olyan bánatos és elmélázó, hogy bátran beállíthatnánk szomorú költőnek, csupán az a baj, hogy Péter Pál belülről nézve is szomorú ember volt. Mert sokat volt egyedül, a szomorúság fogadta jó barátul, mint azok az emberek, akik nemigen reménykednek a jövőben. Hogy lesz, mint lesz? Kis pénze, amelyet az anyai örökségből húzott, egyszerre elfogy, az ügyvéd (akinek kezében feküdt az örökségi ügy) egy napon megszűnik pénzt adni, az „Arany Golyó”-ból kidobják, és mi lesz akkor? Péter Pál talán a leggazdagabb ember lett volna a világon, ha valamely szerződést köthetne a sorssal, hogy az „Arany Golyó” szürke tapétás, ósdi bútorzatú szobájában (honnan nem hiányzott a csizmahúzó és a gyertyakoppantó sem) halála napjáig békében lakhat, keskeny és kemény ágyában gondtalanul heverészhet, a sárga függönyt félrevonja, és régi újságait csöndben olvasgathatja. Regények voltak a régi képeslapokban, amelyeket még nem olvasott végig, de talán sohasem is olvas el, mert a passzust, ahol az olvasást abban hagyta, elfelejtette megjelölni, és a lapot sem gyűrte be. Azonkívül az élet is gondoskodott arról, hogy Péter Pál elfelejtse a régi képes újság regényeit, apró, gyorsan elmúló, csendes bánatot maga után hagyó női ismeretségei voltak néha. Az ágy mellett, a szürke falra néhány női név volt ceruzával feljegyezve, mellé évszám és egyéb dátum írva, majd kegyetlenül átalhúzva. Piroska – 19** május, Anna – 19** karácsony. Irén – 19** pünkösd. Az ón, amely egykor e neveket a keskeny párnákon való álmodozások folytán feljegyezte, később kegyetlenül keresztülhúzta őket. Csupán egyetlen név volt a sor alján: Bella. Mellőle hiányzott a dátum, amikor végleg elhagyta volt szerelmesét… Lehet, hogy Péter Pál elfelejtette a dátumot, lehet, hogy teljesen felhagyott a pontos könyvvezetéssel, miután abban az időben, mikor véle megismerkedünk, tekintete siváran kóvályog szerte kis szobájában, a régi képes újságokból a New York-i kakasviadal című fametszetnél van felütve a régi lap napok óta, fejében öngyilkossági gondolatokat237 forgat, és az ócska füzetek egyikére már rá is írta: „Halálom után örökölje a Nemzeti Múzeum.”
A véletlen, más néven: a végzet, amely az álmodozó semmittevők egyetlen barátja, egy napon bekopogtatott az „Arany Golyó”-ba is, mert vándorútjában éppen erre járt.
Péter Pál felkelt, véletlenül felkelt, hogy felöltözködjék, miután a déli harangszót az utolsó harangütésig végighallgatta ágyából. Idáig engedélyezett magának időt a heverészésre. A Belváros régi tornyában egyenletesen kongott a harang, és Péter Pál messziről, a harmadik utcából szinte ijedt kíváncsisággal leste, meddig szól a harang a Belváros tornyában. A harangozó – a lusta fráter – gyorsan végzett versével, Péter Pál tehát felkelt az ágyból, a tükrös szekrény elé ült, és a lehető legrosszabb indulattal szemlélte a székről a tükörben jelentkező férfiút. A rövidre nyírott bajuszában fehér szálat fedezett fel, haja már évek óta őszülgetett csendesen, mint ahogy az első hó lerakódik az elhagyott, messzi kertekben a szőlőkarókra, fatuskókra. Reggel a cinke csodálkozva néz körül az eperfáról. Mintha az éjszaka, amint erre járt, fehér lábnyomokat hagyott volna maga után.
Péter Pál megtapogatta a haját, a szemét, elég izmos nyakát, majd hosszadalmasan nézte igen fehér, hosszúkás kezét. Ez a kéz arisztokratikus, finom, szinte emlékkönyvbe való kéz volt. Hosszúkás alakja, a hüvelykujjnak szinte gyöngéd elhelyezkedése, és az ujjak nemes, finom vonala egy ifjú, de régi családból származó király testéhez volt kiszabva. A túlvilági szobrász tévedett, midőn a kezeket széjjelhajigálta amaz októberi éjszakán a földön, midőn Péter Pál fájdalommal született. A kezet valamely Habsburg vagy Romanov bölcsőjébe kellett volna dobnia. Péter Pál, ha nagyon szomorú volt, gyöngéd vigasztalást talált szép kezében.
Az ajtón kaparászás hallatszott, mert a folyosó olyan sötét volt, mint a sírbolt. A bérszolga, aki az „Arany Golyó” vendégeinek régi ruháit szokta viselni, és jelenleg éppen szürke redingot-ban kezelte a cipőket, nagy nehezen megtalálta a kilincset, félig felnyitotta az ajtót, és egy levelet dobott a szobába.
– Milyen idő van künn? – kérdezte nagyúri dölyffel Péter Pál, mint mindig, midőn a kezében gyönyörködött.
– Őszre jár – felelte Anton, aki egykoron kávéfőző volt a „Nyakék”-kávéházban, ahová költők és éjjeli újságírók jártak.
– Bamba! – dörmögte Romanov Péter Pál – hisz azt úgyis tudom…238
Majd később Adamovics Pál jutott eszébe, akinek minden reggel néhány újságot, olykor leveleket kézbesítettek a szállodában, és Adamovics ilyenkor mindig azt mondta:
– Megérkezett a postám.
Igen, postája volt Adamovics Pálnak, amelyre mindig igen büszke volt a szállodában, ahol éppen lakott.
A levél a földön feküdt, Péter Pál nem tűrhette ezt, mert íróasztalt rendezett be magának, amelyre írómappát, tollakat, tintásüveget, a milói Vénusz miniatűrszobrát és összes könyveit helyezte. Az íróasztal mellett a falon újságnak és levélnek való kézimunkás tartó, oldalt papírkosár, álló kalendárium, ahová fel lehetett volna jegyezni a napi teendőket. „Előjegyzések” – mondta a naptár, és bő, fehér mezőt hagyott úgy a hétköznapnak, mint a vasárnapnak. P. P. már többször előjegyzett: „Délben séta a ligetben, este Nemzeti Színház.” Máskor: „Kirándulás az orvvadászhoz, egészség szempontjából.” De még sohasem fogadta meg a kalendárium rendelkezését, járt a maga útján, illetőleg a díványon vagy az ágyban feküdt, és nagyokat ábrándozott olyan lehetetlenségekről, amelyekre csupán a fantázia képes, az írótoll megáll, megsemmisül. Sőt hevert a mappán egy megkezdett, újságnak szánt cikkely: „A szlávok előnyomulása” címen; kár, hogy az adatokat még Adamovics Pál hagyatékában találta, manapság tán avult volna a mű, és adatai hamisak; a szállodai szobaasszony azonban mindig felöntötte a kalamárist, midőn az végleg kiszáradt.
Péter Pál tehát felvette a levelet a földről, és az írómappa közepére helyezte el, mint rendes emberhez illik. Így helyezte el a postáját Adamovics Pál is, amíg a borbély borotválta, tuszkolt, hápogott, nagyokat köhögött, mert éjjel szeretett eljárni azokra a helyekre, ahol hajóskapitányok találkoznak.
Emberünk a levelet gusztálta, mint a kártyás kártyáját.
Gyanútlan, szürke borítékos levél volt, sem szabónak, sem ügyvédnek cégére rajta, sőt a kellő bélyeggel ellátva, különben az „Arany Golyó” öreg és elkeseredett portása át sem vette volna a levelet. Az írás szabályos. Sőt, gyöngéd, mint azoké a nőké, akik jelesül elvégzik a leányoknak való iskolát, és mindig ügyelnek arra, hogy a P betű éppen olyan korrekt legyen, mint mosóblúzuk tisztasága. Ha a vesszőket nem is ösmerik teljes bizonyossággal, a pontot mindig a kellő helyen helyezik el. Utána nagybetűvel kezdik. Ilyen volt belül is a levél, amely így hangzott:
– Kedves unokám, Pál.239
Köszönöm karácsonyi leveledet, habár én már nem a rác karácsonyt tartom, mert római katolikus lettem, egyrészt itt nincs rác templom, másrészt ki nem állhatom a helybeli kálvinista papot, Görgényt, akit elmozdítanék innen, ha volna elég erőm hozzá. Ami késik, nem múlik – mondja az igazság, tán mégis tudok elegendő aláírást összegyűjteni, hogy a papot innen elhelyezzék. Ezt a levelet pedig azért küldöm, hogy szívesen látlak szüretre, bármikor jössz, a vendégszobában vetett ágyat találsz, borom és eledelem is elegendő van, hogy a te kényes gusztusodnak megfeleljek, habár nagyon furcsa, hogy felém se nézel, mióta apám földjére hazatértem. A levelet kis rokonunk Szekszti Judit kisasszony írja, mert jobb írása van, mint nekem, az én időmben a lányoknak nem kellett annyi iskolát végezni, és amint kontyba kötöttük a hajunkat, már főzni tanultunk otthon az anyánktól. Ugyancsak kis rokonunk megálmodott három számot, amelyet az egész falu megjátszott. Mi is. Ki is jött a bécsin. Szerető nagyanyád, Radics Mária. Üdvözlet Sz. J.-től.
Péter Pál, mint mindig, legelőször most is arra gondolt, hogy mit tett volna helyében nevelőapja, Adamovics Pál? Adamovics úr a leveleit egy elzárható irattáskában szokta elhelyezni; miután neki ilyen nem volt, az írómappát használta e célra.
Aztán az jutott eszébe, hogy a marhahúsnak a javát, amelyet pedig ő nem olcsóság szempontjából szeret, már úgyis megették az éhes diákok és falánk hivatalnokok a „Muzulmán”-féle vendéglőben, ahová közönségesen ebédelni járt, és miután ma csupán marhahúsra, mégpedig annak egy bizonyos részére lett volna étvágya (amelyet megettek előle már a déli harangszó előtt), jobb lesz itthon maradni, visszafeküdni az ágyba, mert egy fél, esetleg egész órás alvás ráfér fáradt tagjaira. (Az életben ugyanis a legfontosabb, hogy az ember mindig jól kialudja magát, mert akkor az ördög sem bír el az emberrel.)
Péter Pál a függönyt csupán félig eresztette le, hogy nagyon mélyen el ne aludjon, aztán a gondolatai a nagyanyja levele körül bogarásztak, csendesen, gondosan, lassú tempóban, mint olyan emberhez illik, aki a legvégén úgyis meghal, mert élni nem muszáj, különösen, ha az élet kényelmetlen, bajos dologgá kezd átalakulni.
Látta a nagyanyja katonás alakját, aki arról nevezetes a családbeli asszonyok között, hogy éjjel-nappal vállfűzőt visel. Nagy, szürke, álmodozó szemét és lágy, leányosan gyöngéd arckifejezését, amellyel elvált férjéről, „a grófról” beszélt. „A gróf” – Péter Pál nagyapja – volt az egyetlen férfiú, akiért Radics Mária hatvan esztendeig rajongott, róla240 mindennap megemlékezett, és példányul állította a család felnevelkedő férfitagjai elé.
„A gróf” volt a legszebb és legcsinosabb férfi. Ő volt a legokosabb és legderekabb. Kár, hogy olykor pénzügyi zavarral küszködött, midőn is megjelent a háznál, és mindenkivel váltót íratott alá.
Péter Pál, mint igazi álmodozóhoz illik, nem sokáig szeretett a már ismert és meglevő dolgok felett gondolkozni. Nagyanyja és nagyapja, „a gróf”, pozitívumok, egyik itt élt, a másik amott. Látta alaposan mind a kettőt, de nem ismerte Szekszti Judit kisasszonyt, aki három számot álmodott, a falu megrakta, és kijött a bécsin. – Sz. J.-t nem ismerte, természetes, hogy róla ábrándozott, mielőtt utóalvását elvégezte volna. Alakját karcsúnak, de teltnek képzelte, a szemét szürkének és igen ábrándosnak, a haját sötétszőkének. A keze nagyon kicsi, a lába nyerges, és jó cipője van. A nyakán göndör hajfürtök, és a válla megremeg, amidőn nevet. Így képzelte Péter Pál Szekszti kisasszonyt.
Néhány napig az ágy szélén üldögélve alaposan utánanézett a vasúti kalauzkönyvben az összes vonatoknak, amelyekkel Várpalotát megközelítheti. 7°45, 11°10, 8°0 és hasonló numerusok kóvályogtak a fejében. Majd máskor felvetette a fejében a kérdést, hogy minek utazna el az „Arany Golyó”-ból, kellemetesebb helyet a világon nem találhat. Az öreg Anton éjjel a kapu mellett ül, és mintha mindig csak arra várna, hogy mikor jön haza Péter Pál úr.
És azután az ágy, amelyben olvasni, ábrándozni, álmodozni szokott? Ha magával vihetné az ágyát, mint Esterházy herceg!… Az öreganyja bizonyosan házasságot forgat a fejében, mint az unatkozó öregasszonyok szokása. Talán valami vagyonkája is van Szekszti kisasszonynak… Háza van Palotán, szőlője vagy erdője, ahol fát lehet vágni télire. Gyerekek ugrálnak a kályha körül, és piros és kék virágokkal behintett kis kocsikat húzogatnak a szobában. Egy tompa fejű faló gömbölyű szemével egyenesen őt nézi. Az ablakban időjósló barát áll házikójában… Péter Pál ilyennek képzelte el a házasságot, midőn az „Arany Golyó”-ban elgondolkozott.
Néhány nap múlva aztán mégis a vonaton találta magát, a déli vasút vonalán, pedig úgy határozott, hogy e társaságot magas árai miatt nem támogatja. „Én legyek a balek? – kérdezte magában –, mikor a magyar állam olcsóbb?” A törpe cilindert viselő gőzmozdony jókedvűen futott be a budai alagútba, mintha csak arról volna szó, hogy a keveset utazott Péter Pált megijessze. És valóban, Péter Pálnak elszorult a szíve, míg az241 alagút sötétjében csattogtak a vaskerekek. Ezt az alagutat azért fúrták, hogy Péter Pál végképpen kiszeressen a vasútból. „Legalább a lámpást gyújtanák meg!” – dörmögte.
Később, midőn napfényes, őszi mezőkön nyargalt a vivőrkalapos mozdony, Péter Pál is megenyhült. Megszelídülve nézegette az enyhe, dunántúli dombokat, és a táj szélén, az ég ablakán csüngő, aranyos szélű, piros és kék függönyöket. Délután van, az angyalok a gyepen hevernek, míg Szent Péter csöndesen bóbiskol valamelyik ablak mögött.
Egy nagy víz következett, ahol a nádasnak már őszies színe volt, és a tó is szürke fodrait mutogatta a partnak, mint valami öregasszony szoknyáját. Egy sudár, fiatal, barna úriasszony andalgott a tó partján, tarka nagykendő a vállán és derekán, az állomásfőnökné vagy a falusi tanítónő. Más semmi esetre sem lehetett, amint figyelmesen, komolyan nézett az elrobogó vonat után. De valaki integetett az ablakból, mire elkapta a fejét, és a tó szürke vizét nézte.
– Valakit vár a hölgy… Talán engem? – vélekedett Péter Pál, és képzeletben látta önmagát a falu felől közeledni, kis vadászkalap a fején, a kezében görcsös bot, a hölgy előresiet, amint megpillantja, a kendő alól kidugja langyos kezét: „Már régen várom, kedves!” Mert nincs kedvesebb, mint egy falusi úriasszony…
De most egy lovagkastély tűnik fel a tájon, a reneszánsz tornyocskák, a cifra ablakok és a faragványos erkélyek elhagyottnak látszottak. A végtelennek látszó kerti kőfal mögött néma fák álltak, egy ijedt komondor szaladt, amelyet valahol megkergettek.
– Vajon hol lehet a kastély tulajdonosa? – szerette volna megkérdezni Péter Pál a szomszédját, ha lett volna szomszédja.
A vonat egyhangú, hivatalos pontossággal robogott végig az őszi tájon, és a mozdonyvezető bizonyára nem csodálkozott azokon a dolgokon, amelyek Péter Pálnak újszerűek voltak, a határban ingó, megritkult jegenyéken, egy kis parasztfalun, ahol a sárból épített házak olyan hanyagul voltak egymás mellé állítgatva, mintha valamely játékos gyerek építette volna a falut délután, a kályha előtt, a szőnyegen. Egy kis hetyke paraszt agyarára vágott pipával, gúnyos tekintettel állott a töltésen, máshol verebek tartottak gyűlést egy nagy körtefán, s amíg a vonat az állomáson állt, igen sokat beszélgettek, csiripeltek, mindnyájan egyszerre mondták el véleményüket Péter Pálról, aki a kényelmes „Arany Golyó”-beli szobát a kényelmetlen vasúti kocsival cserélte föl. Ki tudja, micsoda új rigolyákat szedett fel azóta a nagyanyja, mióta nem látta…242 Az ördögbe, most már bizonyosan emlékszik, Radics Mária sohasem volt barátja a kései felkelésnek!… A verebek hevesen, szenvedélyesen magyarázták ezt a körtefán, mivel már alkonyodott, és mindent el kellett mondani az est beállta előtt. A vonat zökkenve hagyta el az állomást. „Én ugyan megjártam – gondolta elkomorodva Péter Pál. – Inkább elmegyek lidércnek a palotai temetőbe, de mégse kelek fel délelőtt.”
Mielőtt leszállott volna az este, Móni, a palotai fiákeres már felvette bárkájába Péter Pált. A toprongyos lovacskákat ügetésbe hozta, amely eredmény eléréséhez kezére, lábára, teljes energiájára volt szüksége Móninak, és azután is ingatta derekát előre-hátra, hogy a tempót el ne felejtsék az elkeseredett paripák.
– Ugye, a Radicshoz tetszik? – kérdezte félig hátrafordulva.
– Honnan tudja? – morgott mérgesen Péter Pál.
– Szekszti kisasszony megálmodta – felelt egykedvűen Móni, és ezután már csupán lovaira ügyelt, hogy a tempóból ki ne zökkenjenek.
