Az országúthoz

Full text search

Az országúthoz
Akit legvénebbnek mond a közmondás; akit századok óta tudnak a vándorlók, kereskedők, lakodalmasok, koldusok és henye utazók lábai; aki elválasztottál népeket, erkölcsöket, divatokat és ellenségeket: határszéli országút, mostanában úgy marsíroznak rajtad a katonai bakancsok, mintha nem is a háború, hanem még messzebbi idő, középkori járás-kelés térne vissza.
Mi sírunk az országút sorsa fölött, de az országút tudja, hogy a bakancsok továbbmennek, messzire az idők távolságába, túl a látóhatáron, ahol az égő jelen idő füstje húzódik az égboltozaton, messzebb, ahol a mindennapi fájdalom őrlődik az ijesztő szélmalmok szárnyain, de még annál is messzibb, ameddig azoknak a gondolata ér, akik a mostani években születtek és éltek. A katonai bakancsok elvonulnak a múlt időbe, és tán már ütközik is valahol a szakáll egy fiatalember állán, amely szakáll egykor megfehéredetten simogattatni fog mesemondás közben. A népmese, a nemzeti legenda, a hősi rege kis palántáját látjuk kikelni az országút mentén; igaz, hogy a terebélyes fa alatt mások üldögélnek.
Az országúton majd fölkerekedik egy nagy szél, amelynek eredetét most még nem tudjuk, amint nem sejtjük a természeti erőket; eljön a szél, és befújja az idegen lábnyomokat. Ahol a gond és bánat mély ráncokat vont, ismét vidáman pörög tova a magyar szekér. A feszületek felfigyelnek, magyarul imádkozik alattuk a vándorló. A kertek gyümölcsfái kinyújtják jótékony kezüket az országútra, mert a vándorlegények magyarul énekelnek. Tarka kendős lovak száguldva visznek lakodalmas meneteket, amelyek régen hallott dalokat énekelnek. A csárda kéményéből előbújik a vén cigány, aki itt várta az idők jobbrafordulását. A koldus magyar búzából dagasztott kenyérrel tarisznyájában bandukol az országúton, és a rézveres arcú útmester vörhenyeges bajsza alatt felhangzik az a pattogó, cserdülő hang,79 amelyet magyar káromkodásnak neveznek. A nagy vásáros kocsikon a terebélyes árusok ismét a Mihály- és Luca-napi vásárokról beszélgetnek, amíg a jól pántolt kerekek fennakadás nélkül tovább görögnek. A nyugat felől jövő vándorlegény, aki a bécsi piacon a vándorlegények vasszögekkel kivert fájától tudakolja az utat, hálásan felsóhajt, amint a magyar országútra ér.
A bakancsok elmennek messzire, az őrkatonák házikójának eresze alól fészkelő veréb eregeti le a fűszálat, a falvak kakasai és tyúkjai túljárnak a szomszéd szemétdombján, és a molnár, ha szél kerekedik, arról is várja a gabonás kocsikat, amerről ma nem jön szekér. A kockás pesti vigécet, aki asszonyt vidámító portékáival jár e tájon, nem állítják meg leeresztett sorompók. Az erdőkerülő bajszos ebével ismét bejárhatja a régi ösvényeket, a Szűz Mária oltalma alatt mendegélő búcsújárók után messzire hangzik az ének és száll a por, pödrött, kakastollas csendőr szuronyától félnek a rosszban járók, és a harangok olyan nyelven beszélnek, amelyet mindenki megért, mint a szülőfalujáét. Városok, amelyek eddig elszakítva éltek egymástól, bár azelőtt házasodni összejártak, felkeresik egymást; az egyik sógornak őszebb lett a haja, a koma tán megfogyatkozott testi terjedelmében, a gyerek már eléri az asztalt, egyik-másik igen öreg ember már nem köhécsel együtt a kakukkos órával; de majd csak megtalálják egymást, akiknek érzésük és barátságuk egyező. A menyasszonyok is beleírhatnak a galambbal díszített levélbe mindent, amit a szívük diktál, rókaképű határőr nem szaglász az ölelkező szavak között. A szenvedésektől megemberesedve, a viszontagságoktól megszelídülve térnek haza fiúk, akiket a magyar végzet darab időre elszakított anyától és testvértől. Haza! Nincs ennél érzelmesebb szó, sem felnőtt férfi, sem gyermek könnyes száján!
A szemünk most még elborulva néz az ország határai felé kanyargó országutakra, búskomoly arcok közelegnek nyugatról, keserű füstje szálldos idegen tüzeknek, panaszos mondanivalója van a vándorlegénynek, az öregek egy darab hantot hoznak a zsebükben, amelyre majd a fejüket akarják hajtani, a férfiak szívében a bosszú kovácsa fujtat, az asszonyok a tojós tyúkjaikat hozzák a hónuk alatt, mert egyebet nem tudtak megmenteni, de azért tudják, hogy az országút ismét a miénk lesz, nem búcsúztunk el se az országúti Krisztustól, akihez imádkozni jártunk, se a mezőktől, amelyeket verejtékünkkel öntöztünk.
(1921)80

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi