Pesti történetek az utcasarkon
Pesti történetek az utcasarkon
A sarkon, ahol a piros fejű hordártól kérdezgettük egykor, hogy merre van a Zöldfa utca, ahol nagy bajszú rendőr fehér kesztyűben feszesen állott, ahol koldus suttogott füledbe szenvedéseiről, vagy cifra némber meresztgette alattomos tekintetét, a sarkon, Pesten, képecskék és domborművek foglalnak helyet, amelyek az utca történetét vagy nagy szülöttjét ábrázolják, ha majd a képzőművészek és a közmunkatanács óhajtása valóra válik.
Könnyű dolga lesz a képfaragónak az utca sarkán, amelyben tekintélyes városatya vagy netán hadvezér, vagy költő pillantotta meg a napvilágot, de kit rajzoljon az utcára, ahol senki sem született, csak mindenki meghalt: szürkén, névtelenül, elhagyatva, mint az emberek többsége, ahol még a temetésrendező sem tartja érdemesnek gyászbársonyával bevonni a kaput? Vígan csapong a fantázia a tereken, ahol királyt koronáztak, vagy forradalmat hirdettek: az utcákban, ahol búcsújárók jártak, gyorskocsi indult, régi posta állott, lövészek tartottak majálist, szent apácák neveltek leánykákat, az árvíz legmagasabban állott, vagy pesti Rómeók és Júliák éltek s meghaltak. De mit ír a képíró az utca sarkára, ahol mi sem történt, csak mindig hétköznap volt, nem hallatszott oda se a baromvásár bőgése, se a vigalmak cimbalomja, csak éltek az emberek a komor házakban anélkül, hogy megnézték volna a kalendáriumot, megbetegedtek és meghaltak anélkül, hogy az újságba vagy történelembe írták volna őket, megszerelmesedtek, és toll nem írt szenvedéseikről, lakodalmat tartottak, és legfeljebb a házmester itta le magát az esemény örömére, nyertek a lutrin, vagy elveszítettek anyát, gyermeket, és csak a legközelebbi szomszéd vette tudomásul, a földre estek a gyötrelemtől és a kíntól, vagy kivirágosodott az arcuk egy jó hírtől anélkül, hogy a történelembe kerültek volna: amint a legtöbb pesti utcában elmúlik az élet.74
Ámde mégiscsak üdvös vállalkozás ez, a korszakban, amikor a mindennapi gond mozsártörővel ront a színes képzeletekre és a szép múltakon való merengésekre. E korszaknak úgyis a múlt letagadása és meghamisítása volt idáig a legjellemzőbb sajátsága. Sietve dugdosták el az emberek a tegnapi kalapokat, a kortestollakat, a harci indulókat és a szovjet sapkákat, a temetőkbe ásták tegnapi ábrázatukat, barátjukat és bőrkabátjukat, a falakról lekaparták az öblös hirdetéseket, és gyorsan bevonták a zászlót az erkélyről. És még messzebb is nyúlik a múlt időbe a nagy eltakarítás. Senki se akar emlékezni a háború előtti boldog Pestre, a koldusnak és gazdagnak; egyforma szabadságra, a derék erkölcsre és a barátságos életre, a kart karba öltött testvériségre, a régi házakra, ahol egykor hálás pohárköszöntőt mondtunk a vendéglátásért, az elszegényedett asszonyságokra, akikért egykor szívesen adtuk volna az életünket, a régi szívhangokra, amelyek egykor lépteink kopogását kísérték az utcákban, ahol azóta se fordultunk meg, a kapukra, amelyeket a nyájas barátság tartott tárva, a kéményekre, amelyek messziről füstölögtek: és az egész gyönyörű múlt időre, amely oly messzire ment tőlünk, mint az őrültektől a józanság.
Nem lehet rossz következménye, ha a festők és szobrászok egy-egy régi utca sarkán megmutatják nekünk apáinkat, akiket évek óta elkomorodott orcával megjelenni látunk álmainkban: élénkbe varázsolják egy-két kőfigurával az elmúlt századot, amelynek hitére és erősségére egykor kemény esküt tettünk mindnyájan, akik Magyarországon boldogulni akarunk: fölelevenítik a halott nagy férfiakat, akik eltávozásuk idején még azt hitték, hogy mindent a legnagyobb rendben hagytak maguk után Pesten és Budán; a régi embereket és történeteiket, hogy mindennap találkozzunk az utcasarkon elgombozott vagyonunkkal, kockára vetett emberségünkkel, szentnek hitt meggyőződésünkkel, emelt fejű, dagadó mellű önérzetünkkel; az utca sarkára festenek képeket, amely képeken a napjában háromszor jóllakó pesti polgár ballag, a víg kéményseprő viszi a létrát, telket ajándékoz Grassalkovics, regényt ír Kemény Zsigmond, koronás férfinak nyújtja kezét Deák Ferenc; jelvényeket tesznek a sarokházra, amely jelvények majd megállítják a szürke mindennapjában verejtékező polgárt, álmot sugdos azoknak a fülébe, akik már sohasem álmodnak, megcáfolja azokat, akik a maguk hitvallásával együtt az egész múlt időt letagadni szeretnék.
(1921)75
