Március 15-e 1848-ban Pesten…
Március 15-e 1848-ban Pesten…
Tavaly ilyenkor a százesztendős Petőfi Sándorról ébredezett bennünk minden legenda, a szibériai aggastyántól kezdve a vízaknai sóbányákban talált, megkövesedett Petófi-holttetemig; az idén, ha utunk a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán visz el: az ifjú Jókai Mór alakját keressük ott barettos kalapjában, nemzetiszínű övre akasztott jurátuskardjával, amint a szabad sajtóról, az öreg Táncsicsról és más, sohasem hallott dolgokról szónokol a népnek.
Hogyan érezhette magát egy hétköznapi pesti polgár, akit a feltűnő ruházatú Jókai Mór a nyomda sarokkövén állongva megállított mindennapi dolgai közepette?
Mit csinálták volna például te, nyájas olvasó, ha a sors véletlenségéből abban a névjegyzékben szerepelsz a pesti polgárok között, amely névjegyzéket 1848 elején állítottak össze a városházi sreiberek?
*
Először nyilván a kíváncsiság fékezte volna lépteidet, mint akár a medvetáncoltatók, kutyadudások, madárlátta planétával kereskedő emberek megjelenésekor a pesti utcákon. Hiszen akárhogy fejtegetik, értelmezgetik a 48-as idők történetírói a márciusi napot: nyilvánvaló, hogy Pest már akkor is nagyobb város volt ahhoz, hogy egy kávéházi asztaltársaság (a Pilvax-beli) mondanivalóiról, légvárairól, tavaszias reménykedéseiről az egész lakosság egyszerre pontos tudomást szerezhetett volna. Nyilván megint a fűzőkészítő nő firmáját cserélendik ki a csizmadia aranycsizmájával a tréfacsináló jurátusok, amint besötétedik a város felett – gondolhatta magában az a polgár, aki valamivel távolabb a Pilvaxtól, mondjuk, abban az utcában lakott, amelynek sarkán pléhkalapot zörgetett a szél.
A félénkebb polgár – és minden polgár irtózik a tömeg tumultusaitól – talán nyomban hazasietett, amikor Jókai tollas fövegét meglátta;236 otthon meghagyta a házmesternek, hogy óbudai pincéjébe utazott; bezárkózott lakásába, olyan lábujjhegyen, hogy a szomszéd se vehesse észre; az ablakára leeresztette a függönyöket; befutott, miután odakünn hideg eső zuhogott; papucsot és slafrokot öltött, hogy kellő időben a dunyha alá bújhasson; remegő családjának pedig lámpagyújtás idejéig magyarázta az 1838-i árvizet, amely ugyanezen a napon történt, valamint az árvíz után következő kolerát, amely miatt a piacokon a tömegek zendülésbe kaptak, valaki elterjesztette közöttük azt a hírt, hogy az urak mérgezik a kutakat, mire a Károly-kaszárnyából katonaság lovagolt közéjük.
Bizonyára sok derék adófizető töltötte ilyenformán 1848. március 15. napját, amíg a költők azt jegyzik fel e napról, hogy a város örömmámorban úszott.
Nagyon kis ember volt még ahhoz Jókai, kevésbé elismert Petőfi, hogy a polgár elfogadta volna zsíróul az ő szavukat a szabadságról, egyenlőségről, testvériségről. A polgár bizony lehetőleg elbújt ezen az estén, még a Nemzeti Színház ingyenes előadására se ment el, mert nem lehet előre tudni, hogy mit tervez az a „csőcselék”, amely a délelőtti beszédeket a Hatvani utcában hallgatta. Nagyon kevés volt az amolyan „okos” polgár is, aki az egész revolúciót az ifjúság heccének minősítette, amely majd magától elmúlik. A polgárháborúkat csak a történelemírók emlegetik ezen a néven, de a háborúkhoz valóban legkevesebb köze van a békességet kedvelő polgárnak. A polgár nem akar mást, mint dolgozni, igát vonni családjáért, hazájáért, boldog öregségéért. Ma sem akar egyebet, de már tudja jogait is.
*
Nem messzibb találjuk a negyvennyolcadiki képeken a polgárétól a régi táblabíró figuráját. Ő sem állott a Landerer és Heckenast nyomdája előtt, hogy a nekitüzesedett Jókai hússzor-harmincszor ismételt szónoklatát hallgassa a márciusi esőben. A táblabíró műveltségénél fogva inkább könyvekből szeret értesülni a revolúciók lefolyásáról, mégpedig valamely vidéki udvarház nyugodalmas lugasában forgatván a lapokat. Az akkori táblabíró se volt másforma. Hajdúját, patvaristáját kiáltotta elő, amikor Jókai a sarokkőre felállott a nemzetiszínű kokárdával, a vasalt, csikóbőrből való utazóládába repültek a ruhadarabok, harsogva kérte kontóját a fogadóstól, hogy a folyosó zengett belé, gyorsparaszttal alkudott a hatvani kapu előtt, vagy237 befogatott bricskájába, amely még aznap továbbgördült vele ebből a „megbolondult” városból. Dehogyis állott meg a város végi csárdáknál, sőt hajszolta kocsisát az előre való menetelhez.
Ma már nem látni azokat a megrémült arcokat, amelyek az 1848-i márciusi napon mutatkoztak Pesten: a félelmet felejti el leghamarabb az ember. Mindennel megbékül, amikor az történelemmé válik.
(Í925)238
