A pesti tanítónő
A pesti tanítónő
Levél a szerkesztőhoz
Levél a szerkesztőhoz
Szegényke, megint a mindennapi beszélgetés témája lett. Közeleg az egykori Károly-laktanyában a választás napja.
Ezer és ezer női szív ver a városban szerte, hol elhalkulva, mintha dobbanni se merne az emberfölötti izgalomtól, hol meg földohogva, helyéből kiugorva a türelmetlen várakozástól.
Mit tudjátok ti, szerencsés gondtalanok vagy még szerencsésebb gondolkozók, akik eszmevilágotokat legföljebb a közeli csillaghoz láncoljátok, hogy mi történik ebben a városban a kétségbeesett aggodalom, a reménytelen remény, az álmatlan küzdelem, a templomokban való buzgó imádkozás, a hivatalküszöbök koptatása körül? Mit tudjátok ti, akik esetleg a nagy nemzeti eszmék építkezése körül emelgettek állványokat, vagy pedig hétköznapi tennivalóként vertek be szögeket, ástok új utakat, keresgéltek kilincseket a boldogulástok érdekében, hogy mily szívtépő, életet megrövidítő napok járnak most Budapesten, amikor néhány nap múlva, rövid hetek múlva elkövetkezik a pesti tanítók és tanítónők választása? Mit tudjátok ti, mának élők, estig nyílók, az éjszakával felejtők: hogy némelyeknek (sokezreknek) az egész élet horizontja megmutatkozik most gyötrelmes gondolataikban… itt vannak azok a napok az utóbbi évek lehetetlenségeitől elgyávult szegény tanítónők életében, amikor újra némi reménységgel szedegették össze tucatnyi hivatali írásaikat a város tíz-tizenkét irodájában… megint fölcsillant valami fényesség az állástalanok éjszakájában, amely átszivárogni látszott a dantei város reménytelenségén: tanító- és tanítónő választás lesz Pesten 1927 júniusában!
*
Szegényke, megint megtalpaltatta a cipőjét, barátnőjétől kölcsönkérte annak jobbik ruháját, a szívéhez szoríthatta az oklevelét, amelyért annyit tanult, nyakába vehette a várost, az ismerősöket, a protekciókat,412 a komoly atyafiakat, mert a pályázatot kiírták. Az élet, a jövendő pályázatát.
Hányan vannak ők ebben a városban, akik erre az időre mindent elfelejtenek, ami a hétköznapok életváltozásait jelenti – nem tanulják meg az amerikai kötéltáncosok nevét, akik most üzletlázban tartják a világot – nem vitatkoznak az új színdarabokon, amelyekről nők létére szerettek ábrándozni – talán még a boldogtalan szerelem is háttérbe szorul darab időre a szív kamrácskáiba, pedig egy szegény leány nem lehet el ilyesmi nélkül: amikor a tanítóválasztás napja közeledik.
Hányan vannak ők ebben a városban, akik elfelejtenek ebédelni (még ha volna is mit ebédelni), akik az utcákat róják olyan megszakadással, mintha bús élettörténetüket akarnák a kövekbe vésni, okulásul azoknak, akik utánuk jönnek. Akik mostanában nemcsak azért futamodnak el otthonukból, hogy megszabaduljanak a sohasem alvó gondszörnyetegektől, hanem azért járják a várost, mert reményteljes minden hivatalküszöb, amelyet átlépnek, életörömet jelent minden hivatalember, aki nyájasan szól hozzájuk. Kedves a postaszekrény, amely könyörgő leveleiket nem utasítja vissza. És szeretetre méltó a városi altiszt, aki egyes ajtókat kinyit előttük, ahová bejutni nem remélettek.
Hányan vannak ők ebben a városban, akik részben imádsággal nógatják magukat keserves állásszerző útjaikban, amikor betérnek minden útba eső templomba, hogy talán ott találják meg a segedelmet nagy bajaikban? Hányan vannak, akik kemény, energikus szavakkal ösztönzik magukat, akik versenyt futnak, hogy szinte megszakadnak, akik minden szívet szeretnének segítségül hívni, amelyből még nem veszett ki minden jóakarat a városban? Egy új Dickensnek kellene születnie, aki megérthetően meg tudná írni mindazt, ami 1927-ben Pesten a tanügyi választásoknál előfordul, hogy az olvasók még emberöltők múltán is könnyezve olvassák ezeket a fejezeteket. Egy olyan szemnek kellene most végignézni ezen a városon, aki minden kopott ruha alatt meglátja a gondolat képeit. Aki ismeri a fölvillanó reményt és a megszakadásig zuhant csüggedettséget. Aki látja a „vérző szív iskoláiból” megszerzett okleveleket, amelyeket most talán éppen a polgármester úr nézeget, hogy milyen kalkulációt kaptak annak idején… aki látja mindazoknak a ruhácskáknak, ünnepélyes öltözékeknek az elindulását, amely ruhácskák talán csak az413 esküvőkön vétettek volna elő… aki látja, hogy mily leírhatatlan tragédiák és komédiák készülnek most a régi Károly-kaszárnyában, amikor a hivatalok megunt asztalainál az úgynevezett tanügyi választásokat készítik elő. Csak a szegény, évek munkálkodásával megszerzett oklevél néz nagyokat, mintha érezné, hogy egymagában nem tud boldogulást szerezni tulajdonosának. Mintha az oklevél lett volna a legfölöslegesebb azok között a különböző okmányok között, amelyeket a pálya elnyeréséhez a tanügyi választáson „mellékelni” kell. Ó, hogy sírdogálhatnak ezek a szegény oklevelek, amikor számokat kapnak, mint a sorsjegyek! Érdemes volt értük annyit küzdeni értük?
*
Mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, mi, újságolvasók, jól tudjuk, hogy a spiritusz rektora te voltál annak, hogy sok reménység, sok csüggedtség életre keljen Budapesten, amikor a tanügyi választások megint elkövetkeztek. Tudom, hogy megrendülve nézed azt a szívszaggató kálváriát, amelyet ezer tanítódiplomás búcsújárói most járnak a városban. Vajon hánynak sikerül a hegytetőre érni, és meglátni a kelő napot? Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy már amolyan éjfél utáni szaga van az időnek.
(1927)414
