A gárdista bundája
A gárdista bundája
Bessenyei, akinek a daliás, kardos szobra néhány esztendő óta a nyíregyházi sétatéren áll, a maga korában nem volt olyan nagyon híres legény, mint manapság. No de hát divatba jött a szobrászat, és minden város, falu kiásta a maga nevezetes férfiait a feledésből. A nyíregyháziak is gondolkoztak, hogy hát kinek állítsanak szobrot, mert szobor nélkül nem ér semmit a sétatér. Tanakodtak, gondolkoztak. Mindenütt született valaki, még tán Oroson is – csak éppen Nyíregyházán ne született volna senki? Sok esztendő múlott el a keresgélésben. A polgármesternek meg-fehéredett a feje: az egykori vidám tanácsosok csupán a Szopkó-féle patikábajártak mulatni, oda is csak délelőtt; Csapkay Gyula is csak régi nótákat tudott már; talán csak Leffler Sámuelnek kunkorodott még mindig legényesen a bajsza – és szobor nem volt, mert az anyakönyvekben nem találtatott följegyzés semmiféle nevezetes emberről. Az ördögbe is: a városnak peche van. Hiszen akár Deák Ferenc is megszülethetett volna itt. Az öreg Riszdorfer János, a főnótárius szelíd bölcsességgel csóválta a fejét a hasztalan kutatásokban: – Ugyan ne bolondozzatok avval a szoborral. Várjatok még száz esztendeig, hátha addig születik itt valami nevezetes ember, akinek érdemes a szobrát felállítani.
De a nyíregyháziaknak nem volt kedvük várni. Hisz száz esztendő múlva a polgármester is más lesz, meg talán a sétatér se lesz meg. Ki tudhatná előre, mi lesz száz év múlva? Az is meglehet, hogy pénze se lesz a városnak éppen akkor szoborra. – A legtüzesebb szoborpártiak már azon voltak, hogy állítsák fel ott a sétatéren a szobor talapzatát azokból a szép fehér terméskövekből, amelyek már régen ott hevertek a városháza udvarán a sárga homokban – a szobor majd csak megszületik a talapzathoz, amikor valakinek égi világosság gyulladt a koponyájában. Ki volt az a valaki?
Hogy lehetne ezt tudni most, annyi esztendő után, amikor már a legközelebbi hetivásárkor se lehetett volna biztosan megállapítani, hogy a348 János-bokor tanyabélieknek vagy a laposi pusztaiaknak jutott eszébe a mentő gondolat. Rossz nyelvek szerint nem is nyíregyházi ember volt az, aki így szólott volna álmában a polgármesterhez:
– Nézd, fiam, Krasznay, ti mindig meg vagytok akadva ezzel a bolondos várostokkal. Húsz esztendeig azon zaklattátok az Akadémiát meg mindenféle egyéb tudományos egyesületeket, hogy hát hogyan is kell helyesen mondani: nyíregyházai vagy nyíregyházi? Egymás között ezen disputáltatok, ha idegen vetődött a városba, elébe tálaltátok a kérdést, mint valami nevezetességet. Kérkedtetek a kérdéssel, mint valami tudományos cifrasággal. Debrecennek lehetett Csokonaija, de sohase volt ilyen nyelvészeti kérdése. A tudósok hajba kaptak, az Akadémia nyilatkozott, és amikor legnagyobb volt a kavarodás, akkor megszólalt Andráscsik János a Pazonyi utcából, aki bár csak lakatosmester volt, de a mesterségét abbahagyta, mert több esze volt, mint amennyi egy lakatosnak dukál, így szólott:
– Megálljunk, emberek. Minden szó úgy helyes, ahogy kimondják, ahogy megértik. Sekszpír is csak Sekszpír, nem pedig Shakespeare. Hát a nyíregyháziak hogy mondják, hogy ejtik ki a városuk nevét? Úgy, hogy: nyírigyházi. Így helyes, mert Szöged sincs a mappán, de szögediek mégis vannak…
Amikor a lakatos ezt kimondotta, egyszerre vége lett az egész nyelvészeti vitának. Az emberek észre sem vették, hogy a kis a betű elsikkadt Andráscsik kezén. A nyelvészek még verekedtek egy darabig, de a nyíregyháziaknak már mindegy volt, mit határoztak. A lakatos már döntött.
– Most meg evvel a szoborral vagytok így. Tanakodtok, töritek azokat a kemény koponyákat, de nincs már Andráscsik, aki kettévágja a vitát. Hát jobb is lesz, ha most már a megyei anyakönyveket kezditek vizsgálni. Hátha akad ott valaki szobornak való…
A história szerint eddig tartott volna Krasznay uram álma, mert a következő percekben már talpra ugrott.
– Szuronyt szegezz! – kiáltotta az egykori vörössapkás honvéd. – Itt van Bessenyei, a testőr. Az Szabolcs megyében született.
– Helyes, legyen Bessenyei! – mondták másnap.
– Éljen Bessenyei! – kiáltották már estefelé az utcákon a jobb kedvű polgárok.
Örvendezett mindenki, hogy végre valahára találtak valakit, akit szobornak lehet megtenni. A neve elég jó hangzású volt, meg testőrkatona is349 volt… De hát voltaképpen ki is volt az a Bessenyei? Ezt talán hirtelenében senki se tudta volna megmondani. A gyűjtés megindult, de hamarosan befagyott, ellankadt a kedv. A magisztrátusban szóba került a dolog:
– A polgárok nem tudják, hogy ki volt Bessenyei. Talán a műveit ki kellene kölcsönözni az úri kaszinó könyvtárából…
Igen ám, de nem voltak meg Bessenyei művei a könyvtárban.
– Talán valami festmény vagy fotográfia csak maradott Bessenyei uramról? Közszemlére kellene állítani, hadd ösmerje meg a lakosság – indítványozta a polgármester.
Gaál Ede, a levéltáros, megcsóválta a fejét.
– Nem maradott arról semmi.
– Semmi!
A levéltáros elgondolkozott:
– Ha jól emlékszem, a bundáját láttam valamikor valahol… Szép, fehér rókabőr bunda volt, arany sújtásokkal.
Krasznay uram az asztalra csapott:
– Elő azt a bundát. Azt fogjuk közszemlére tenni.
… S így is történt. A városháza egyik szobájában az asztalra terítették a gárdista fehér bundáját, és a polgárok megelégedetten simogatták meg a finom prémet.
– Mégse lehetett valami utolsó ember, akinek ilyen bundája volt.
És összegyűlt a szoborra való összeg.
(1906)350
