A geszterédi agarak
A geszterédi agarak
Ilyenkor őszidőben Geszteréden egyebet sem tesz a nemes falu, mint reggeltől estélig agarász. Furcsa világ van itt ilyenkor, mintha kicserélődnének az emberek, mintha egyszerre elmúlna minden gond, kellemetlenség és adósság a fejekről, a geszterédi nemesurak reggeltől estig agarásznak, versenyeznek, futtatnak, és estére persze mulatnak, mert az már együtt jár a dolog sorrendjével. Bár egyébkor igen nagy szegénység uralg e tájon…
A házak néha be is dőlnek, de hát ki látott már olyan házat, amely örökké állana? Másrészt a jószág is megfogyatkozik, sőt itt-ott teljesen eltűnik, mintha a fehér szőrű ökrök, hűséges szemű lovak megharagudtak volna gazdáikra. Megesett már, hogy harminc esztendeje szolgáló cselédek másfelé kerestek szolgálatot, mert nem bírták a koplalást. Csak arra nem volt példa, hogy valamely geszterédi háznál ne lett volna agárkutya. Bolondság, ugyan mi az ördögöt szerettek a geszterédiek ezen a furcsa formájú kutyán, amely a világon semmi egyébre nem használható, mint nyúlkergetésre? – Hát szerették. A végrehajtó egyéb híján gyakran az agárra is kimondta a szentenciát; szekérre tették, pokrócba takarták a fejét, és az agár harmadnapra visszaszökött Geszterédre, akárhová vitték. Némely nemes férfiúnak csizmája se igen volt, és csak amúgy bocskorosan ült rá a pokróccal leterített igásló hátára, de talán éppen neki volt a legjobb agara. Ez az: a legjobb agár. Ezért folyt a versengés Gesz-teréden, mintha még mindig ötven-hatvan esztendővel előbb írnánk az időt. Mintha még mindig az volna a legény, aki a legjobb agarat felneveli, és három puszta sem érne fel egy agárverseny győztesével. A gyerekek nem mindnyájan jártak az iskolába – sok csizmácska meg sok téli bekecske kellett volna ahhoz! –, de az agárkölyök ünnepélyes keresztelőjét még akkor is megtartották, ha az utolsó oldalszalonnát kellett érte eladni. A követválasztásokra is csak azért vitték el a geszterédieket, mert igen jó verekedők voltak, ha rákerült a sor, a voksuk nem ért egy lyukas304 krajcárt se, mivelhogy nemigen volt voksuk. De hát csak az az ember, akinek szavazatja van? Megtörtént – mert hiszen az ember esendő – hogy egynémelyik atyafit elvitték a csendőrök az itthoni tájakról a vármegye börtönébe.
– Aztán néha hozzátok be a Szellőt, hadd lássam – búcsúzott a bajba esett ember.
Voltak itt asszonyok is, lányok – de hiszen ilyesmi másfelé is akad. Torok, keresztelők és lakodalmak annak rendje szerint lefolytak, de mégiscsak az volt a legnevezetesebb, ha valamelyik dicsőséges agár meg-kölykezett. Az agár gazdája ilyenkor még a megyei közlönyben is meghirdette az eseményt, és gyakran messze földről jelentkeztek vevők az agárkölykökre. A vármegyeházán, ha szóba került, hogy a geszterédiek egy krajcár adót sem fizettek az idén, öreg, bölcs alispánunk, Komorócsy József szelíden legyintett:
– Várjuk meg, milyen lesz az idén az agártermés Geszteréden. Némely esztendőben, ha beütött az agárvásár, a geszterédiek még az ükapjuk adósságát is kifizették volna, ha rákerült volna a sor. De szerencsére, nem került rá.
Mások lóval, disznóval, borral kupeckednek, mert hiszen nem mindenki lehet földbirtokos; a geszterédiek az agaraikkal sefteltek, s a legnevezetesebb agárkupec éppen egy bizonyos Gaál volt, az öreg Gaál Sámuel, aki néha az ország túlsó végébe is elment, ha agarászó úrnak hírét hallotta.
– Mégiscsak úriasb mesterség agárral seftelni, mint teszem azt, életbiztosítással – mondogatta, és önérzetesen simogatta a szakállát.
Zömök, csalafinta képű, kupecbeszédű férfiú volt Gaál Sámuel. A sarkantyús csizma nem került le a lábáról, és az egész életét jóformán vidéki vendégfogadókban, kocsmákban töltötte, járván a geszterédi agarakkal keresztül-kasul az országban. Mindig volt valami kiváló agara, amelynek nagyúri gazdát keresett. Az ő agarai mind nagyon hosszú fejű, apró, felálló fülű és nagyon hosszú lábú nemes állatok voltak.
– Meghalt a gazdája, el kell adni szegényt… Persze csak olyan helyre adom, ahol jól gondját viselik – mondta Gaál Sámuel, és már ismerték őt a nagyurak kastélyaiban, valamint a vidéki úriházakban.
Mondják, hogy nagy rábeszélőképességével egyszer még az öreg brosnyói prépostot is lóra ültette, és meghajtotta a határban egy eladásra kerülő agár után. A prépostnak megtetszett e különös mulatság, és a geszterédiek azontúl minden hibás, megsántult agarukat neki hordták.
Nőtt, növekedett a geszterédi agaraknak a híre. Kiválóságukat számtalanszor305 bebizonyították, megnyervén sok versenyt és billikomot. A versenyeknek emléke tovább élt, de a billikomoknak nyomuk veszett. Minek is tartották volna meg őket a geszterédiek, hisz ezüstből voltak, futni nem tudtak? A laposon, ahol nyulat a folytonos agarászás miatt csak ünnepnapokon lehetett fogni, a geszterédiek mindig új agarakat neveltek a hazának. Gaál Sámuel meg elhordta őket, beszámolván, hol és merre talált új gazdát az agaraknak. A gyerekek naphosszant lesték a toronyból a Gaál uram gyékényfödeles szekerét, amelyen puha szalmában elvitte az agarakat Bácskába, Dunántúlra, sőt talán még messzebb is. Volt aztán öröm, lótás-futás, amikor a gyékényes szekér feltűnt a Sóhajtó nádas alatt. Gaál Sámuel sohasem jött vissza agárral, eladta egy szálig, addig nem nyugodott. De egyszer mégis visszahozott egyet, éppen a saját agarát, egy hófehér, foltos pofájú, karcsú hátú agarat. A szekér begurult a faluba, Gaál uram leugrott róla, éppen Birta János háza előtt, akinek három agarát vitte el. Kivette bugyellárisát.
– Jó vásárt csináltam – kezdte. – Itt van a pénz, Birta uram.
Birta János átvette a bankókat – hej, de nagyon várta már –, aztán megkérdezte:
– Hát a Selyemnek nem akadt vevője?
Gaál Sámuel elkomorodott.
– Akadt volna, hogyisne akadt volna. De mindig visszatartott valami a vásártól. Valahányszor alkura került a Selyem, mindig eszembe jutott a lányom, Veronka. Nagyon szerette a Selymet, és mindig arra kért, hogy ne adjam el. Adjam neki hozományba. Hát aztán hazahoztam.
Birta János köhintett, és dörmögött valamit:
– A Veronkának?…
– Neki, szegénykének. Úgyis olyan beteges formája van, legalább legyen öröme a kutyában.
Birta rejtélyesen mozgatta a fejét.
– Csak azt mondom, kár volt el nem adni a Selymet.
Gaál Sámuel erre már nem sokat kérdezősködött. Sietett haza, az agár behúzott farokkal nyomában, mintha valami veszedelmet erezne. Gaál uram befordult a kis kapun, a Selyem megállt a ház előtt, és keservesen vonított.
Otthon aztán megtudta Gaál Sámuel, hogy Veronkával nagy baj történt. A ruháját mosta a tiszai füzesben, és az ár elragadta. Nem találták meg, csak piros fejkendőjét.
Gaál Sámuel csaknem szétverte öklével a fejét.306
– Persze, a Selyem miatt! – kiáltott fel, és kétségbeesésében először is a puskát kereste, hogy lelője vele a gyalázatos ebet. De aztán letett szándékáról. Mit tehet arról az az ostoba kutya, hogy annyira szerették?
Az egyetlen gyermeke volt a Veronka, olyan gyenge, bágyadt, mint egy fehér liliom. Már hosszú volt a szoknyája, de a lelke olyan, mint egy gyermeké. Sírva fakadt egy haragos szóra, tekintetre. Mintha angyalnak született volna, nem földi lénynek. Ez a leány volt Gaál Sámuelnek minden boldogsága, ezért csavargott szerte az országban az agarakkal, ezért csalta, lopta meg a legjobb barátait, hogy majd egyszer Veronkának legyen. Ha otthon volt, olykor ábrándozva simogatta meg a leány Tisza-színű haját:
– Megállj csak, Veronka, majd kitudódik egyszer minden. Aranyos hintón megyünk a templomba, és aranyos lesz még a cipőd sarka is. Csak egyszer megnőlj…
A leány átölelte a Gaál uram vastag nyakát, és odafektette az arcát a szakállára.
– Sohase lesz az, édesapám – felelte, és szomorú volt, mint mindig.
– Ó, te kis őszi virágszál! – sóhajtott fel Gaál uram, és könnybe lábadt az a tolvaj, ravasz szeme. Tíz gyereke volt, és tíz gyereke közül ez az egy, a legutolsó maradt meg. Féltette még a szellőtől is. Három cselédasszonnyal is vigyáztatott rá, aztán mégis elvette tőle a Tisza, ahová kislányos szeszélyből a ruhácskáját ment kimosni.
– Legalább halottaiban látnám – kiáltott fel keservesen, és elindult felkeresni a Veronka holttestét.
Azon a helyen, ahol a leány fejkendőjét megtalálták, olyan sekély a Tisza, hogy egy gyermek is átlábolhatja. Falubeli leányok, menyecskék sulykolták ott a ruhát most is. Gaál uram máskor tán észrevette volna, hogy milyen fehér lábuk van a geszterédi menyecskéknek, amint térden felül felhajtják a szoknyát. De most másfelé járt az esze. A füzesben lehajtott fővel bandukolt, mintha nyomokat keresett volna, egy gyenge leányláb nyomait… Egyszerre halk kutyavakkantást hall a háta mögött. Önkéntelenül megfordult. A fehér agár állt mögötte, és buzgón kaparta a száraz leveleket. Gaál Sámuel odalépett, ahol az agár kapart. Lehajolt, és a földről, a falevelek közül egy kicsiny ezüstmedáliont emelt fel. Nyomban felismerte, a Veronka nyakán lógott ez, ő hozta neki valamelyik útjából. Elgondolkozva nézett körül. Hogy került ide a medálion? A Tisza ide jó messzire van, és Veronka se szokott itt a füzesben járni. Kinyitotta az ezüstlapocskákat, és nagy meglepetésére néhány barna hajszálat307 talált bévül. A tenyerébe vette a hajszálakat, tapogatta, vizsgálgatta:
– Kutya máját! – kiáltott fel hangosan. – Hisz ez nem hajból, hanem bajuszból való!
Most már nem is kutatott tovább a füzesben. Sietett haza, és vallatóra fogta a Veronka szolgálatára rendelt cselédasszonyokat. Azok esküdöztek égre-földre, hogy nem tudnak semmiről. Láttak ugyan néha valami legényfélét a ház körül ólálkodni, de azt hitték felőle, hogy agárkölyköt akar lopni, mint ahogy Geszterédről mindig lopták az agarakat egyéb hiányában.
– Ellopta a tolvaj, a legkedvesebb agaramat – kiáltott fel fogcsikorgatva Sámuel úr. – Csak tudnám, hogy ki volt? Hadd törném el a derekát.
Kinyitotta meg becsukta az ezüstmedáliont. Hogyan lehetne néhány bajuszszálból megtalálni egy egész férfiút. Hisz bajusz van annyi a világon, ahány férfi. Csak éppen a bajuszszálak lágy hajlékonyságából lehet annyit megállapítani, hogy nem lehet valami öreg az illető.
– Selyem! – hívta elő a fehér agarat Gaál Sámuel, és a kutya orrához tartotta a kinyitott medáliont. Az agár a levegőbe emelte a fejét, és okos, hűséges szemét Gaál uramra szögezte, mintha megértette volna gazdája szándékát.
Hiábavaló volt minden kutatás. Gaál Veronkát mintha örökre elnyelte volna a Tisza. Más holttesteket kivet medréből, de ehhez a szép fehér leányhoz mintha ragaszkodott volna… Vitte álomba ringatva puha selyemágyában.
Őszre hajlott, és Gaál Sámuelnek annyira nem csillapodott a fájdalma, hogy egy percig is felejteni tudta volna az ő Veronkáját. Búsult szünet nélkül, és csak az atyafiak nagy nógatására szállott egyszer nyeregbe, hogy megjárassa három agarát a laposon. Künn a szabad mezőn, a friss szélben fölpezsdült a vére, és mikor eleresztette az agarait, a lova vékonyába nyomta a sarkantyúját.
A nyírjesi erdőcskén túl egyszerre különös hang ütötte meg a fülét abból az irányból, amerre az agarai jártak. Nem az a vakogó, örömteli ugatás volt ez, amellyel a fölvert nyulat üldözőbe veszik, hanem valamely különös vonítás.
– A Selyem vonít – dörmögte magában. – Ugyan mi az ördög bántja?
Az erdőcskéből egy magános lovas léptetett ki: a fiatal Beszterczey volt Süvöltőről; híres agártolvaj volt őkelme, csakhogy sohasem lehetett rajtacsípni. Gaál Sámuel mogorván nézte végig:
– Hol jársz itt, öcsém?308
– Azt a fehér agaradat nézem, urambátyám. Azt szeretném, vagy legalábbis a párját.
Így szólt Beszterczey, és elköszönt. Gaál Sámuel utánanézett, és úgy érezte, hogy összeszorul a torka. Volt valami különös ennek a mosolygó legénynek a viselkedésében. Hetykén, hányaveti módon himbálta magát a lovon. Az öreg Gaálnak összeszorult az ökle.
– Az én agaraimból nem eszel – dörmögte félhangon.
… Pedig, dehogyisnem evett belőle Beszterczey. Az övé volt már az a fehér agár, mielőtt az öreg tudott volna róla. Néhány hét múlva a cigánypostás levelet hozott Gaál uramnak Süvöltőről. Szólt pedig a levél ekképpen: „Édes jó apám, itt vagyok Beszterczeynél, nem pedig a Tisza fenekén. Csak akkor ád ki, ha neki adod a Selyem agarat – vagy talán még akkor se. Veronka.”
Hej, ugrott nyeregbe Gaál uram, és ment a fehér agárral Süvöltőre lóhalálban.
– Te tolvaj – kiáltott be dühösen a Beszterczey udvarába (biz az csak amolyan kis magyar porta volt, amilyenért kár volt más faluba menni) –, itt hozom az agarat. Add ki a lányom.
– Dehogy adom – felelt odabennről Beszterczey. – Valamennyi geszterédi agárért nem adom.
Gaál Sámuel elgondolkozott:
– No már ez nagy szó! – dörmögte megilletődve.
Leszállt lováról, füttyentett a Selyemnek, és bement a házba. Odabenn a Veronka borult sírva, nevetve a vénember nyakába. Átölelte, mint máskor azelőtt, és rózsaszínű arcát a szakállához nyomta:
– Elloptak, apám, mint egy agarat…
Az öreg még haragudott egy kicsit:
– Nagyobb kár lett volna egy agárért.
De később ő is megbékült, mint már annyi sokan, és segített a vejének lopni a geszterédi agarakat.
(1905)309
