3

Full text search

3
A tekintetes úr az utolsó héten – mintha igazán ez lett volna az utolsó hét ezen a világon – azzal töltötte a napjait, hogy próbalovaglásokat rendezett a nagy udvaron. János az udvar közepére állt, és hosszú kötélre eresztve a szürkét, pattogtatta az ostort. A szürke egykor cirkuszi ló volt. Igen tetszett neki tehát a körben való futás, még bókolt is fejével, és pókos lábait gangosán emelgette. A tekintetes úrnak ez igen tetszett, és igyekezett délcegen megülni a vén jószágot. Ami Jánost végtelen elszomorította. Ő ugyanis azt várta a szürkétől – akit annyi esztendők óta kezelt – hogy néhányszor földre dobja a tekintetes urat, amit ő megérdemelné,45 János szerint. A szürke ezt nem tette, hanem ellenkezőleg, olyan gangosan emelgette vén lábait, körbefutván, hogy gyönyörűség volt nézni. A tekintetes úr meg folyvást kiáltozott:
– Hoppsza, paripám, hoppsza, hoppsza!
És cukorral traktálta a szürkét.
De egyszerre elkomorodott.
– János, nékem hibádzik valamim! – monda hirtelen.
János mogorván dünnyögött:
– Mi az ördög hibádzanék?
– Nincs sarkantyúm. Hogy ülöm én meg a paripámat sarkantyú nélkül?
János zordonan nevetett.
– Hát éppen úgy, mint most.
– Az nem lehet – mondta a tekintetes úr, és elszomorodva szállt le a lóról. Lehajtotta a fejét, és elgondolkozva ment be a házba. Sarkantyú nélkül nem lehet kirukkolni a báró barátja színe elé. (Már barátjának tekintette a bárót.) És a hencegő Tardoskeddyék és Tornyosyak??… Elfutotta a düh a tekintetes urat.
Akkor eszébe jutott, hogy volt neki egy felesége egyszer. Az a szegény, szomorú asszony még abban az időben került ebbe a házba, amikor a tekintetes úr eljárkált a szüretekre és mulatságokra. Elszegényedett mágnásleány volt, aki egyet-kettőt lélegzett csak abbén a vén oszlopos, dohos házban, és elszállt innen a más világokba. Az apja magas rangú katonatiszt vala egykor e szegény asszonykának. Az nem élt már, amikor a gazdag rokonság lerázván a nyakáról, a kis báróleányt Bikky Pálhoz adta férjhez. Hanem az olajfestmény itt függött a falon, az ebédlőben, amelyik a nagyurat ábrázolta. A tekintetes úr elnézte most sokáig ezt a képet. És magában azt gondolta, hogy: „Lám, eljár az idő.” És egyebet semmit. Sohasem gondolt az ő hiú lelke eddig arra, hogy az ő egykori apósa aranysarkantyúkat hordott a csizmáján.
– Bár az aranysarkantyúid megvolnának, öreg! – sóhajtott a tekintetes úr, intvén a képnek, amelyik katonai uniformisban, kipödrött, hegyes, deres bajusszal ábrázolta a nagyurat életnagyságban. Kardját oldalához szorította fél kezével, a balban pedig pergamentekercset tartott. Fényes csizmáin pedig szinte ragyogtak mostan az aranysarkantyúk, amint a tekintetes úr sóvárogva nézte őket. Hej, ha levehetne őket! Azonban most mást gondolt. Miért ne lehetne neki is arany sarkantyúja? Erre a gondolatra szinte melege lett. Hogy az emberek esztendőkig emlegetnék:46 – A legdélcegebb lovas Bikky Pál volt, az aranysarkantyús vitéz! Bikky, az aranysarkantyús! – Igen melege lett, és végiglépkedvén a szobán, hallotta csengeni amaz aranysarkantyúk pengését.
És muszáj-e annak az aranysarkantyúnak színaranyból lenni? Tán elég volna ezüstből is, bearanyozva, avagy fényes rézből?… Nem, aranyból kell lenni. Egy Bikky csak aranysarkantyút viselhet saruján.
A tekintetes úr e percben egészen biztosan hitte, hogy nem volt olyan Bikky a földkerekségen, amelyik csak ezüstsarkantyút viselt volna.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi