Az öreg gárdista • Regényes történet Mária Terézia korából
Az öreg gárdista • Regényes történet Mária Terézia korából
A nagyapám pipázószobájának a falán függött egy embernagyságú olajfestmény, kopott aranyozása, megfeketedett rámában; a festmény maga is fekete, repedezett volt. Nem csoda, hisz ebben a szobában, az örökös pipafüstben rövid idő alatt szénfekete szerecsen lett volna a legfehérebb angyalból. A képből ezért csupán a nap bizonyos órájában mutatkozott látnivaló: egy álldogáló, parókás vitéz, egyenes spádéval a derekán, hosszú szárú lovagcsizmában és fiatal, mosolygó orcával. Ki volt ez a vitéz, aki a régi képre volt festve? A nagyapám nemigen beszélt róla. Csak ha elborult odakünn a táj, és a lomha szürke felhők belepték hétszámra az égboltozatot, az öregúr a pipája borostyánjával a kép felé intett:
– A gárdista is alhat most kedvére.
Ilyenkor ugyanis a képből nem lehetett egyebet látni, mint egymásra mázolt festékrétegeket. A vitéz a nagy csizmában akár el is szökhetett volna a rámák közül, senki sem vette volna észre. De napfényes délben, amíg a napocska kíváncsian kukkantott be nagyapóhoz, a sarokban álló számtalan pipákhoz, a kopott bőrdíványhoz és a szundikáló vén vizslához, amely dolgok egy öregember háztartásában találhatók – a gárdista hirtelen előtűnt a képen a félhomályból. Mintha csak ebben a pillanatban érkezett volna haza, hogy helyét a vásznon elfoglalja: különös fénnyel ragyogott a régi arany bíborvörös dolmányán, fehér parókáján mintha az imént futott volna végig a borbély fürge keze, és rózsaszínű arcából mosolyogva nézett szét fekete szemével. Mindig odanézett, ahol az ember állott, és egyenesen a szemébe. Nem lehetett előle elrejtőzni. A szobából kilépőt követte a tekintetével… Kisfiú koromban sokszor bujkáltam az öles vitéz elől. Elbújtam a zöld cserépkályha mögé, majd a bőrdívány alá. A vitéz tekintetével nyomon követett. Nem haragosan, inkább mosolyogva.222
Nagyapó nevetve nézte a bujkálást. Egyszer megfogott a vállamnál fogva, és a szoba egyik sarkába állított.
– Most keresd a gárdistát! – szólt nevetve.
A bajuszos vitéz eltűnt a képről, és helyette egy gyönyörű asszony állott ott, akinek egész ruházata egy bíborköpenyeg volt; de az is oly hanyagul a vállára vetve, hogy tündöklő fehér válla és hó-lába kiragyogott a sötét háttérből. Magas frizurájú, hajporos dáma volt, a fején ékkövekből való korona. Gyűrűsujját kacér mosollyal emelte piros szájához, és titkolózva látszott inteni. Mintha azt mondta volna: csitt, el ne árulj!…
A nap odakünn felhő mögé bújt. A következő pillanatban eltűnt a gyönyörű asszony a rámák közül. Mintha gyorsan hátrasuhant volna a kép sötét hátterébe, ahogy a napsugár nem ragyogott többé a festményre. Egy pillanatig látszott a gárdista spádéja – aztán eltűnt az is. Mintha hosszú, sarkantyús lépésekkel ment volna el a vitéz a köpenyeges asszony után…
Sokáig foglalkoztatott ez a furfangos festmény. A régi piktorok ilyeneken törték a fejüket. Nyilván sok mesterkedésébe került annak a néhai való jó festőnek is, amíg a furfangos képet így megfestette. De a megcsalódásig sikerült neki.
Már nem tudnám megmondani, hová lett a kép a nagyapám pipázószobájából. Talán egy másik pipázgató öregúr szobájában függ, ki téli magányában mulat a furfangos szép asszonyon, aki az öles gárdista széles háta mögé rejtőzik az avatatlanok tekintete elől. Vagy valami elhagyott padláson hever a régi festmény egykor kedves, megunt dolgok társaságában? A kép eltűnt, de a története megvan. A festményen megjelenő két alak egyikét, amíg élt – több mint egy évszázad előtt – Balogh de Pusztaeörsinek hívták, és gárdista volt Mária Terézia királynő Anyánk udvarában. Hogy a másik alak ki volt?… Azt úgyis megtudjuk majd a történetből.
