1
1
Ebben a történetben arról a csalafinta diákról lészen szó, aki sok száz esztendővel ezelőtt bebarangolta az országot. Ha rákerült a sor, akkor király lett a diákból, Mátyás király, és volt nagy álmélkodás, amikor a kódorgó diák egyszerre Magyarország koronás királyává vedlett.
Nagy király volt az a Mátyás. Fenékig ürítette a kelyhét azoknak az élvezeteknek, amelyek a királyi állással együtt járnak. Volt szegény ember, volt kolduló vándor, változtatta az álruháit, mint egy színész. (Talán bajuszt is azért nem viselt, hogy könnyebben eltüntethesse igazi alakját. Utóvégre, ha nagy bajusza lett volna, nehezebb lett volna neki elrejtőzni.) Mikor ráunt a csavargóéletre, hirtelen Budán termett, és nála jobban senki sem tudott király lenni. Bezzeg bámulták volna az útszéli csárdások, akik szállást adtak a szegény diáknak, amikor beleült trónusába. Mintha a trónusra született volna, királyibb volt a királynál… Azazhogy néha bizony megfeledkezett magáról őfelsége. Éppen erről mesél ez a történet.
Hogy sorjában elmondjunk mindent, abban az időben, amikor a király abban lelte örömét, hogy alattvalóit megtréfálja, élt a szabolcsi Buji községben egy csizmadia, bizonyos Gaál Sámuel. No hiszen, hogy csizmadia volt Gaál Sámuel, ezzel ugyan sohase lett volna nevezetes ember. Még ha egyetlen csizmadia lett volna az országban! De volt sok más csizmadia akkor is, mint mindig, mert az emberek, amin Gaál uram szörnyen csodálkozott, abban az időben is lábbal jöttek a világra. A lábra pedig csizma kellett, különösen akkor, ha nemesember volt a lábak tulajdonosa.
Gaál Sámuel azért csodálkozott a lábakon, mert szörnyen szerencsétlen embernek érezte magát. Igaz, hogy nem volt jobbágy – már az apja megváltotta magát, aki ugyancsak csizmadia volt –, de mikor ő nemesember szeretett volna lenni! A nagyravágyás nem hagyta aludni a buji csizmadiát, éjjel-nappal azon törte a fejét, hogyan lehetne ő nemesember. Már a mestersége se tetszett neki valami nagyon. A csizmának akkor is bőrszaga443 volt, és csirizzel ragasztották. Gaál Sámuel utálta a bőrt és a csirizt. Amíg a talpakat kalapálta, folyton csak az járt a fejében, hogy ő jobb sorsra született. Egy csomó gyerek sírt körülötte, és ő egyebet nem mondott gondolatban, mint ezt:
– Nemesemberré kell lennem!
S nagyokat ütött a csizmatalpra.
Hogyan lettek abban az időben a nemesek?
Elmentek verekedni török-pogány ellen, és ha a király véletlenül észrevette vitézi magatartásukat, nemessé ütötte őket.
A másik módja azt volt a dolognak, hogy Szárkodit, a várispánt meg kellett venni pénzzel. A várispán elküldte a királynak a diplomát aláírás végett, aztán nemesember lett az illető. De ez csak a külföldről bevándorolt kereskedőknek illett, akik görnyedtek az arany alatt, amit a derekukon hoztak.
Gaál Sámuelnek nem sok kilátása volt ilyenformán, hogy nemesemberré lehessen.
Hallotta, hogyne hallotta volna ő is, átutazó kalmároktól, vásárosoktól, hogy Mátyásnak, a diáknak másféle módjai is vannak, hogy valakiből nemesembert csináljon. Elmegyen maga álruhában arra a helyre, faluba vagy városba, ahol valami érdemes emberről beszél a hír. De ugyan mit beszélne a hír Gaálról, a buji csizmadiáról! Bizony sohase vetődik erre a tájra a „diák”.
Egyik esztendő a másikat tolta. Gaál Sámuelből lassan deres fejű ember lett, és még mindig csak ott tartott, ahol fiatalságában, a csizmák talpát kalapálta keményre, fontosra.
Történt – még a buji csizmadiánál is történik valami –, hogy késő éjszakán egyszer kopogtattak az ablakán.
A csizmadia felébred, és kinézett a hollószínű éjbe:
– Ki az ördög döröbözik? – kérdezte mogorván.
– Egy szegény diák van idekünn – hangzott a felelet. – Tovább szeretnék menni, de lyukas a csizmám, mind befolyik a víz.
A csizmadia fejében egyszerre megvillant egy különös gondolat. Hátha éppen a király áll odakünn a sűrű éjszakában. Igaz, hogy sok diák bolondját járatta már vele. A kóbor diákok olyanok, mint a koldusok. Elmondják egymásnak, hol találnak vendégszerető hajlékra, kedves házigazdára. Néha csapatostul mentek rá a diákok a jó Gaál Sámuelre, és mindenéből kiették.
De a varga mind tovább rendületlenül bízott, hogy egyszer eljön az igazi „diák”.444
Nem soká gondolkozott, nyomban ajtót nyitott az éjszakai vendég előtt, és míg a mécsest meggyújtotta, szemügyre vette a vendéget.
Bizony, az éppen olyan volt, mint a többi diák. Nagy orra volt – minden vándordiáknak nagy orra volt –, és míg körülnézett a szegényes szobában, így szólt:
– Tán bizony te volnál a varga, a híres Gaál?
Minden vándordiák így kezdte, hisz valamennyi tudta, hogy a vándordiák rongyos köntöse alatt Gaál, a csizmadia mindig a királyt keresi.
És a varga nem ábrándult ki annyi idő alatt.
– Én vagyok a Gaál – felelt szolgálatkészen. – Én vagyok a vándordiákok patrónusa, öregapja. Ahány rongyos diákcsizma van az országban, mind énhozzám kerül, mert én ingyen dolgozom. Mutasd a csizmád, diák.
A diák lehúzta a csizmáját. Bizony jókora lyuk volt azon. Amíg Gaál Sámuel munkához látott, megkérdezte:
– Bizonyosan messziről jössz már ezzel a lyukkal. Talán Debrecenből. De minek is varrattad volna meg máshol, amikor itt van Gaál, a bolond csizmadia?
– Hallottam rólad – felelt a diák. – Derék ember vagy.
Gaál munkához látott, de fél szemmel mindig a diákra pislogott.
– Hallottam azt is, hogy nemesember szeretnél lenni! Ugyan mért nem szólsz a királynak? Bizonyosan nemessé ütne, ha megismerne.
Gaál Sámuel nagy elhatározással emelkedett fel. Be sokszor megcselekedte már ezt.
Térdre vetette magát a rongyos diák előtt:
– Felséges uram, tégy nemesemberré!
A diák meglepetten nézett a csizmadiára. Aztán nevetni kezdett:
– Nagyon sokat kérsz egy csizmafoltozásért, Gaál. Csudálom, hogy egy várat nem kérsz ajándékba.
– Mit csinálnék én a várral, uram király! Csak nemesember szeretnék lenni.
A diák most nyomatékosan szólalt meg:
– Én nem vagyok király, Gaál. Én csak a király szolgája vagyok, és a nevem Tamás. De annyit mondhatok, hogy nehezen fog menni a dolog. Nincsen egyetlen nemes csizmadia sem ebben az országban. Éppen te legyél az első? A király vagy a királynak a szolgái már adósok minden csizmadiának.
– Nekem is sokan adósok. Húsz esztendeje talpalom a vándordiákok445 csizmáját, abban a reménységben, hogy egyszer a király vetődik hozzám, álruhában.
– Bolond vagy te, Gaál. Ezer vándordiák között sincsen egy király…
Így szólt Tamás, a vándordiák, és nevetett.
A varga ezalatt elkészült munkájával. Olyan foltot rakott a csizmára, hogy ezer esztendeig sem szakad le onnan. A diák belefújt a csizmába.
– Jól dolgoztál, varga. Hálából adok neked egy tanácsot. Egy hó leforgása múlva légy Budán. Otthon lesz gazdám, a király. Aztán hozz magaddal egy pár rongyos csizmát.
– Dehogy – vágott közbe Gaál. – Majd egy pár vadonatúj, remekbe varrt csizmával állítok be őfelségéhez.
– Te csak hallgass rám. Rongyos csizmát hozzál. A legrongyosabbat ebben a műhelyben.
A varga elgondolkozva nézett szét a rongyos, tavaszamúlt csizmák között. Egyet fölvett találomra.
– Majd elviszem ezt a legrongyosabbat. Egy szegény diák hagyta nálam, mert jobb csizmát adtam neki helyette.
Tamás megnézte a csizmát.
– Jó lesz az. Aztán ott legyen kend. A többit bízza rám.
Elköszönt a vargától. Nyakába kerítette a köpönyegét, s elindult a sötét éjben.
Gaál – már akkor is ilyenek voltak a Gaálok – fölköltötte a gyerekeket, az asszonyokat, és így szólt hozzájuk:
– Megengedem, hogy összetörjétek a lábasokat és egyéb cserepeket. Most már majdnem biztos, hogy nemesember leszek.
A csizmadia gyerekeinek egyéb se kellett. Összetörtek mindent a házban, és az öreg Gaál szelíden biztatta őket.
– Csak törjetek, lelkeim. Mulassátok ki magatokat.
