Pókhálós palackok
Pókhálós palackok
Szebb darab föld alig van Magyarországban, mint a Dénesffy uradalom. Tízezer hold egy tagban, mintha az Úristen arra teremtette volna, hogy kiskirályság legyen a királyságban. Van abban minden, ami csak Magyarországban feltalálható. Az uradalom ott kezdődik valahol a Hortobágy mellett, végződik pedig valahol a máramarosi bércek között. Van benne délibáb meg szegénylegény. Havas fejű hegyóriás meg nádas. A Tisza is ott kanyarog keresztül az uradalom kellős közepén az ő lágy hullámaival, mintha egy szép leánynak volna a haja. De hát ha nem a költői oldalát vesszük is a dolognak – a költészet nem sokat ér a gazdálkodásban –, a Dénesffy uradalom termékeny, kincsek dolgában is párját ritkította. Olyan búza termett benne, mint akár a Bácskában, legelőin megszámlálhatatlan jószág; még bányája is volt az uradalomnak; igaz, hogy csak kavicsbánya, de mégiscsak bánya volt az. Volt rajta vagy egy tucat kastély. Még a filoxéra is megkímélte az uradalom szőlőjét ott a Hegyalján. Ott még mindig az ősi venyigékről termett a nektár, amerikai vesszőnek se híre, se hamva.
De legnagyobb nevezetessége volt minden között az uradalomnak az ő híres pincéje.
Nono, hiszen pincéje ott a Hegyalján sok úriembernek van. Némelyiknek akkora is, hogy még a királyé, ott Mádon, se közelíti meg, mert hiszen a király is csak kisbirtokos ott a sok bormágnás között. De legkülönb volt minden pince között a Dénesffy grófok pincéje. Azt a hagyomány szerint csak száz esztendeig építették. Sziklába, kőbe van vésve az egész, nagyságra nézve olyan, mint egy kisebbszerű város. Elkezdte építeni valamelyik régi Dénesffy gróf, aki nagy tisztelője volt a bornak. Az aztán nem csinált egyebet egész életében, mint pincét épített. Mégse tudott vele elkészülni. A fiának már más ambíciói is voltak a pinceépítésen kívül. Az talán a szántóföldet szerette, meg a szabad síkságokat. Az unoka se bolygatta a pince dolgát, azt is másfelé vitték a vágyai. Így437 kellett elmúlni néhány emberöltőnek, míg megint egy olyan Dénesffy gróf született, aki a pinceépítésben lelte örömét, mulatságát. Mert igazi nagyúri passzió kellett ahhoz, hogy azt a pincét megépítsék. Egész hegyet ástak ki miatta, kocsikázni lehetett az útjain, és még a bognárok is másféle hordókat csináltak ennek a pincének. Voltak itt egész városrészek különféle borokból. Az öles magasságú hordók megtöltve finom itallal, amely italok csupán egy sorszámot képviseltek a pincemester könyvében. Áruk nem volt, itt sohasem adtak el bort. Volt elég hely a pincében, meg volt bognár is, aki hordót faragjon. Nem volt olyan változata a hegyaljai bornak, amely e pincében feltalálható ne lett volna. Az egész ország berúgott volna, ha itt a csapokat egyszer megeresztik.
A pinceváros kellős közepén volt egy hatalmas terem a sziklába vésve. Itt tartották a Dénesffy grófok (már amelyiknek kedve volt hozzá) a szüreti lakomákat. Akkora a terem, mint egy templom. Csillárok világították meg, külön karzat volt a muzsikusok részére. Hintóval lehetett jönni idáig a pince útjain, a nagy hordók úgy sorakoztak az út mellett, mint egy város házai.
Hát kellett ahhoz néhány emberöltő, amíg ezt a pincét felépítették. Sok-sok pénzbe került az. Tellett az uradalomból.
Volt aztán a pincének egy rejtekhelye, egy szentélye a sziklák között. Erről a föld alatti kamaráról sohasem tudott más, mint a családfő és a jószágkormányzó. Hasonlatos hely volt ez a régi királyok kincsesházának rejtekéhez, ahol koronájukat, gyémántjukat tartották. No hát itt is a gyémántot tartották a Dénesffy grófok. Palackokat, amelyekben bor volt…
Ne ragadj el, könnyelmű fantázia! Bor, hát bor. A bornemissza embernek vagy a kontárnak mindegy, ha csigert tesznek eléje vagy százesztendős aszút. A szakértő pedig úgysem tudhatná megmondani, hogy milyen volt annak a bornak az íze, amit gyémántként elrejtettek, mert abból nem ivott soha senki. Azazhogy ivott, hogyne ivott volna, de hát azok nem beszéltek soha arról a borról. Csak a legendák tudták, hogy ott valami rendkívüli bort őriznek a Dénesffyek; olyan bort, amilyent minden száz esztendőben csak egyszer szűrnek a tokaji kopasz hegy ormán…
Már megint bolondoznak a legendák. Hát van is a tokaji kopasz hegy ormán szőlő! Még a moha se terem meg ott a kősziklákon, nemhogy a gyönge venyige! De a legendának erre is volt felelete. Minden száz esztendőben egyszer, anélkül hogy emberkéz ültetné, kihajt egy szőlővessző a hegy ormán. A következő esztendőben aztán fürtökkel telik meg a tőke. S egy esztendő múlva nyoma sincs a tőkének, fürtöknek. Ellopja onnan438 az ördög, akinek különben is sok dolga van erre, mert patkószeget kell vetnie a legkisebb hordócskába is. Azért olyan különös természetű a hegyaljai bor.
Ki tudna eligazodni a legendákon; ki tudná, honnan van az ördögnek annyi patkószege? Talán a borkereskedők tudnák, de azok se patkószeget vetnek a borba.
Elég az hozzá, hogy ott a szanktuárium a pincében. Senki sem látta, mégis mindenki tudta. Dénesffy gróf a mi történetünk idejében a csillagvizsgálással foglalkozott. (Már megint olyan emberöltő volt, amikor a Dénesffy grófoknak nem a pincéhez, hanem egyébhez volt kedve és hajlandósága.) Ott ült az agglegény gróf egész nap a tornyában, ahonnan az eget vizsgálta. Még megházasodni is elfelejtett.
Vajon igazán tudják-e az égi csillagok elfelejteni a földi csillagokat? Úgy látszott, hogy igen.
Azaz talán mégse egészen. Két földi csillagért a gróf képes volt odahagyni az egész firmamentumot az ő üstököseivel. Ez a két csillag az édesanyja szeme volt. Regénybe való az a ragaszkodás, amellyel az édesanya és agglegény fia vonzódtak egymáshoz. Valójában bálványozták egymást. Talán azért is nem házasodott meg Dénesffy gróf sohasem, hogy ne kellessen más asszonnyal megosztani azt a szeretetet, amellyel az édesanyja iránt viseltetett. A grófné már öregasszony volt, de az öregasszonyoknak abból a fajtájából, akik örökké szépek maradnak. Piros az arca, ragyogó a szeme, a termete egyenes. Pedig már közelebb járt a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. A legenda erre is tudott valamit. (Ugyan mire ne tudna valamit a legenda?) A legenda azt beszélte, hogy Dénesffy grófné azért őrizte meg ifjú szépségének minden díszét, pompáját, mert abból a borból iszik, amely a pince kincsesházában vagyon elrejtve. A császárszállási kastélyban megforduló vendégek látták is, hogy ebédnél, vacsoránál a grófné elébe egy palackot tesznek, amelyről akkor törülték le a pókhálót. A grófné csendesen szürcsölte a bort. Abból nem ivott más rajta kívül.
A legtöbbet tudott volna beszélni minderről az uradalom jószágigazgatója, a vén Zahori Pál, de az nem olyan ember volt, aki beszéljen. Eleget beszélt róla a világ. Hogy ellopja minden esztendőben az uradalom jövedelmének egyharmad részét, rossz esztendőben a felét, mert hát ő csak nem károsítja meg magát a viszontagságos időjárás miatt? De hát beszélhetett a világ, amit akart, mégiscsak Zahori Pál volt a Dénesffy uradalom látható feje. Ő parancsolt azon a tízezer holdon, és neki nem parancsolt439 senki. (Ugyan ki parancsolt volna? Talán Sándor gróf, vagy az öreg grófné? Megbíztak azok életre-halálra Zahori Pálban.)
Agglegény ember volt Zahori uram, mert ugyan minek is házasodott volna? Egy asszony csak egy asszony marad, akármennyi a jó tulajdonsága. Meg aztán több asszonynak mindig csak több a jó tulajdonsága! Igaz, hogy a rossz is!
Nagydarab vörös képű ember volt. A parasztszármazását még vénkorában sem tudta eltitkolni. Neki voltak a legszebb lovai, neki voltak a legszebb szeretői, ezrekben kártyázott, és olyan dínomdánomokat rendezett a hegyaljai pincében, hogy a fél ország beszélt róla. Csak éppen a gróf és a grófné nem tudta meg. Az pedig éppen elég volt Zahori Pálnak, így aztán szépen ezüstszürke lett a haja, elnöke volt mindenféle jótékony bizottságnak, egyesületeknek, és nem volt olyan úr a megyében, aki a barátságát ne kereste volna. Talán valami ordót is kapott már a mellére. Egyszóval olyan ember volt, akit irigyelni lehetett.
Csak azok az asszonyok ne lettek volna! Azok a csalfa asszonyok. Sok keservet, még több bajt zúdítottak már azok a világ nyakába. Zahori Pál, minél szürkébb lett a haja, annál inkább rabja lett az asszonyoknak. Ha szép asszonyt látott, nyomban a lábába szállott az esze. Korholta is érte eleget magát:
– Ugyan, Zahori, te vén bolond, mikor jön már meg az eszed? Mikor? Ki tudná azt? Csak annyi bizonyos, hogy az öreg Zahori Pál mámoros lett minden szoknyasuhogásra.
A hegyaljai pincében is a szép özvegy, Sironti Ilka kedvéért rendezte egyre-másra a dáridókat. Az özvegy kacér volt és okos. Talán a felesége szívesen lett volna Zahori uramnak, de csak a felesége… Ez aztán módfelett izgatta a férfiút, aki hozzászokott, hogy a nők meghódoljanak neki.
A Sironti Ilka két öccse úgy ivott, mint a homok. Kiisszák azok az egész pincét, ha még soká tart a dolog. De már nem tartott soká.
Egy muzsikás uzsonnán ott a pincében rávillantotta azt az észvesztő szemét Ilka asszony Zahori uramra.
– Tudja-e, Zahori uram, mire lett gusztusom?
– Parancsoljon velem…
– Szeretnék inni abból a borból, amelyet a szentélyben elrejtve tartanak. Addig nem is lesz nekem jókedvem, amíg abból a borból nem ittam.
Zahori meghökkent.
– Lehetetlenséget kíván tőlem.440
A szép asszony felbiggyesztette vérpiros ajkát.
– Furcsa. Hát maga nem mindig lehetetlenséget kér tőlem?
Zahori csóválta a fejét:
– Abból a borból csupán az öreg grófnénak szabad inni. Az az övé. Abból még én se ittam.
– Elég bolond volt eddig. Ugyan ki venné észre, ha egy-két palackkal eltűnne abból a borból?
Zahori zavarodottan mosolygott:
– A szentély bora az egyetlen az uradalomban, amire, a gróf saját maga felügyel. Semmivel mással nem törődik. Ezzel is csak azért, mert az édesanyja bora. Könyvet vezet a borokról…
Sironti Ilka hangosan nevetett. Erre a csengő-csilingelő kacagásra aztán a fejébe szállott a vén Zahorinak a vére.
– Inni fog a borból, Ilka. De csak egy föltétel alatt…
Az asszony kacéran mosolygott:
– Hagyjuk a feltételeket, Zahori. Én nem leszek hálátlan.
Ott volt a szentély kulcsa a Zahori óraláncán. A másik kulcs a grófnál volt. Kézen fogta az asszonyt, aztán elvezette abba a sziklába vésett föld alatti rejtekhelyre. Egy csavarintásra nappali világosság lett a kincseskamrában. Ott álltak a fal mellett a legendás palackok. Volt ott talán ezer is. Apró, egyforma, pókhálóval belepett üvegek. Zahori mint a tolvaj nyúlt az üvegek felé, aztán nehéz sóhajtással dugott egyet az üvegek közül a kabátja alá.
A szép asszonynak kipirult az arca a tett elkövetése után. Zahori megindultan mormogta:
– Ebből még a királyok se isznak.
Megitták a bort, megkötötték a barátságot az isteneknek való nektár mellett. S azután Zahori nagyon szerette volna, ha Sironti Ilkának gyakran van jókedve. S a palackokat egymás után hordta fel a szentélyből. Hisz csak az első lépés nehéz. A többi már magától megy. Meg aztán a lelkiismeretét is megnyugtatta:
– Ilka többet ér, mint egy tucat öreg grófné.
*
Talán egy esztendő is elmúlt, amikor Dénesffy gróf észrevette, hogy a pince szanktuáriumát idegenek dézsmálják. Könnyű volt észrevenni a hiányt, hisz könyvet vezetett minden palackról.
A gróf iszonyú haragra gerjedt. Első haragjában talán felakasztatta441 volna Zahori uramat, de annak volt esze nem mutatkozni. A gróf vizsgálatot rendelt el. Maga vette kezébe a dolgot, és a gazdasági könyveket huszonöt esztendőre visszamenőleg vizsgálat alá vette.
Nem tartozik a történet keretébe annak elmondása, hogy micsoda rengeteg hiányok derültek ki a könyvekből. A gróf se nagyon törődött a dolognak ezzel a részével.
– A borokat azonban megkeserüli! – mondta fogcsikorgatva. – Azt nem engedem el neki.
Ekkor keletkezett az a híres pör, amelyet a gróf indított hűtlen jószágigazgatója ellen. Országos tekintélyeket hívtak meg borszakértőknek, és a törvényszék kiszállott a hegyaljai pincébe. A szakértők tanácskoztak, tanácskoztak. Végül ezer forintban állapították meg egy-egy palack értékét. Hiányzott pedig háromszáz palack a pincéből. A kártérítésre Zahori uramnak csaknem egész vagyona ráment, de a gróf nem kegyelmezett.
Zahori uram kétségbeesetten kereste fel Sironti Ilkát, akinek egyetlen mosolya a vagyonába került.
– Ilka, most már légy az enyém. Nincs se vagyonom, se becsületem. Mindent éretted áldoztam.
– De nagy bolond voltál! – nevetett a szépasszony, és hátat fordított az öreg gavallérnak.
A legenda, amely a híres pörről vidékünkön keletkezett, azt teszi még hozzá, hogy Zahori Pál vénségére Amerikába vándorolt, és ott felcsapott borkereskedőnek.
Vajon talált-e azóta olyan bort üzleti pályáján, amely bor megérné a Sironti Ilka mosolyát? Vagy talán a csiger is megérné már, hisz Ilkából azóta vénasszony lett.
(1906)442
