Zathureczky tréfája
Zathureczky tréfája
Az alábbi történetben ugyanarról a Zathureczkyról van szó, aki világéletében egyebet nem tett, mint tréfákon, csínyeken törte a fejét.
Abban az időben Zathureczkynak nem volt kimondott foglalkozása, csupán a sárga bricskája volt meg és benne a nevezetes almásszürkék, amelyeknek fülét még Józsa Gyuri nyírta le. Birtokokat adott el, cserélt, seftelt, ha szerét tehette, a saját apját lefőzte: de egy jónak ígérkező tréfa kedvéért félretette minden dolgát – mint ő mondta: bezárta a boltot –, és csupán annak a tréfának élt.
A sok bolondság között, amely hazánk úri köreiben divatozott, tán nem éppen a legutolsó volt az a hóbort, amely egy időben mindenkivel az őseit kerestette. Egyszerre eszébe jutottak az élőknek azok, akik már hamuvá és porrá lettek, és a Nagy Iván megfelelő kötetét – még a harmadik vármegyéből is – kölcsönkérték, ha vitás kérdésről volt szó. Az egykori nógrádi levéltáros jól csinálta a dolgát: adott mindenkinek annyi őst, amennyivel Angliában egy lord megelégedhetne. De hát éppen az volt a baj, hogy mindenkinek annyi őse volt! Ha például a Rátót-Semjének és glabovai Krómyak eredete között csak ötvenesztendős differenciát hágy a jó úr, akkor ez a két família sohase gyilkolta volna egymást. Éppen ennek a két szomszédos családnak kellett egy ugyanazon esztendőben nemességhez jutni! A macska hitte volna, hogy Nagy Ivánnak még tréfálni is eszébe jut komoly munkájában.
De hát úgy volt – tagadhatatlan volt. Az első Semjén és az első Krómy Róbert Károly király idejében iktatódott a nemesség sorába. Semjén aranykoronás menyétet, Krómy aranysarkantyús sarut kapott címerül. Zathureczkynak nem is volt olyan nehéz kisütni a címerekből, hogy a Semjének szűcsök, a Krómyak pedig vargák voltak a nagy király idejében. (Szidták is érte Zathureczkyt, mint a bokrot.)
A véletlen is közreműködött, hogy a komédia teljesebb legyen. Éppen ebben az időben járta az utolsó fórumot egy százesztendős pör, amelyet a382 két család indított egymás ellen. Dolgoztak a fiskálisok körömszakadásig, a két família szálasabb sarjadékai még agarászaton is így biztatták az agaraikat:
– Szorítsd, Lehota!
– Ne hagyd magad, Pankotai!
Már amelyiknek éppen az ügyvédje volt Lehota vagy Pankotai. Folyt a háború – a pör nyúlott, mint a tészta. Lehota bácsi, az öreg kállói fiskális kötötte az ebet a karóhoz:
– Elbujdosok még az országból is, ha elveszítjük a port.
Pankotai János – vörös bajuszú, szeplős kis ember volt – csak a szemével hunyorított:
– Egyszeriben agyon lesz ütve minden Krómy örök időre, ha megnyertük a pört.
Zathureczky – ez a selma – belekontárkodott az ügyvédek dolgába. Rákóczi Ferenc vadászpuskáját akarta éppen az öreg Krómy Mihály nyakára sózni, nála járván, amikor büszkén így szólt az öregúrhoz:
– Nem ér az a pör semmit, urambátyám. A fiskálisok összejátszanak. Bolondok volnának, ha nem tennék. Itt más, radikális eszközökhöz kell nyúlni, ha a gutával akarjuk üttetni Semjén Boldizsárt.
Krómy Mihálynak megvillant a szeme:
– No, öcsém, no! Hogyan volna az lehetséges?
Zathureczky összeráncolta a homlokát, s komoly hangon felelt:
– Bizonyos az, ami Nagy Ivánban van? Bizonyos az, hogy csak Károly király idejéből való a Krómyak ősisége? Errare humanum est. Nagy Iván is tévedhetett.
– Nagy Iván is tévedhetett – mormogta megzavarodva Krómy Mihály. Kitüzesedett homloka, és a keze izgatottan tapogatta a Zathureczky vállát: – És lehetséges, hogy a mi számunkra tévedett néhány száz esztendőcskét…
– Könnyen meglehet – felelt Zathureczky közömbösen.
Rákóczi vadászfegyverét azonban mégse sikerült eladnia Krómy Mihálynak. Az öregúr – fukar ember volt alapjában – drágállotta a puskát. Zathureczky nem is nagyon erőlködött. Elbúcsúzott, elment. S nem is nagyon csodálkozott, amikor egy hét múlva az öreg Krómy ezzel a szóval toppant be a megyei kaszinóba:
– Hol a puska, Zathureczky? Megveszem.
Zathureczky a válla közé húzta a fejét.383
– Meggondoltam a dolgot. Az ereklye nem eladó. Többen, mások, olyan árat kínálnak érte, hogy gondolkozóba estem…
Krómy Mihály izgatottan vágott közbe:
– Talán Semjén Boldizsár uramnak is tetszik a puska?
– Tetszik ez mindenkinek; neki is tetszik.
Krómy Mihály a szakállát harapdálta:
– Zathureczky – dünnyögte –, régi pajtások vagyunk. Add nekem a puskát. Adok érte annyit, amennyit Semjén Bódi kínál érte.
– Még nem kínált semmit – felelte zárkózottan Zathureczky.
– No hát, ha kínál valamit, annak én a dupláját adom – tört ki Krómy uramból a szó. – Jöjj, Zathureczky, beszéljünk arról a minapi dologról – az őseimről. Hallottál valamit, tudsz valamit?
– Annyit tudok, hogy titokban Semjén Boldizsár is az ősei után nyomoztat. Tán kamarásságot akar vagy báróságot. Az ördög tudja jobban.
Krómy Mihálynak tűzvörös lett az arca erre a felfedezésre.
– Kamarásságot, báróságot? – hörögte. – Hát a Krómyak már semmit sem számítanak? Bennünket a gólya költött?
Izgatottan fogta meg a Zathureczky vállát:
– Nem élném túl, barátom. Belepusztulnék, de még tán szegény feleségem is. Jöjj, Zathureczky, adj tanácsot.
A kis kavics, amelyet egy gondatlan ember jókedvében megrúgott a hegytetőn, gurult, gurult, és már sziklákat sodort magával. A Krómyiak és Semjének között folyt az áldatlan előzködés az őseik miatt. Mind a két család megfelelő tudós embereket küldött a múzeumokba, levéltárakba. Az öreg Krómy maga is járt Bécsben, nyomozni a császári levéltárakban.
Amíg odajárt, itthon nagy dolog történt: megtalálták a legelső Semjén ős sírját, benne magát Semjén Gergelyt, középkori fegyverek, páncélok társaságában. Tudósok vitatkoztak a régi sír körül, és Semjén Boldizsárné – aminő nagyravágyó asszony volt – a cselédeivel már méltóságos asszonynak hívatta magát.
– Most mutasd meg, hogy mit tudsz, Zathureczky! – kiáltott fel az öreg Krómy Mihály, amikor a megyei kaszinóban feltalálta a barátját. – Nekünk is muszáj valami régi sírt feltalálnunk, mert végünk van.
Zathureczky legyintett a kezével:
– Nem ér ez semmit. Nem igazi sír volt az ott. Én magam vettem az ócska vasakat, amelyeket a földbe ástunk.384
– Ó, te gazember! – csördult fel Krómy uram.
– Én fundáltam ki az egész sír históriát, de csak azért, hogy annál nagyobb csapást mérjünk Semjén Boldizsárra.
Az öreg Krómy megölelte Zathureczkyt:
– Megvan még a puskád?
– Meg. És most már meg is veheted. Legyen a tied, jó barátom vagy.
Krómy uram savanyú arcot vágott, de szó nélkül fizetett a puskáért,
amennyit Zathureczky kért érte. Csak későbben jegyezte meg:
– Remélem, ez a vadászpuska nem attól az ócskavasszállítótól való, akitől a Semjén ősét vásároltad?
– Nem oda való – felelt cinikusan Zathureczky –, hanem egy másik szállítómtól való. De most térjünk a dologra. Itt nincs más segítség, mint föltámasztani valamelyik régi Krómy őst. Hadd tegyen ő élőszóval tanúbizonyságot a Krómyak eredetéről, vitézségéről, történetéről.
– Megbolondultál? – horkant fel Krómy Mihály.
– Ellenkezőleg. A puskát megvetted, tartozom neked ezzel a szívességgel. A mi fogalmaink szerint az emberek nyolcvan-kilencven esztendős korukban meghalnak. De hát nem lehet-e kivétel ezen szabály alól? A biblia Mathuzsálemről beszél, pedig a biblia nem hazudik. Mért ne élhetne valahol elrejtőzve egy újabb kori Mathuzsálem? Egy háromszáz esztendős férfiú, aki véletlenül a Krómy nemzetségből maradt itt?
Krómy Mihály minél tovább hallgatta Zathureczkyt, annál jobban tetszett neki a terv. Szokás szerint kitüzesedett a homloka, és a kezével izgatottan hadonászott.
– Csináld meg, Zathureczky. Valamennyi puskádat megveszem, még ha véletlenül Árpád fejedelem idejéből volna is egy puskád.
– Ne hazardírozzunk, öreg – csillapította Zathureczky. – Olyan régi puskáim még nekem sincsenek.
…Egyszerre híre futamodott a vármegyében, hogy a tiszai régi földvárban, ahol a néphit szerint csupán boszorkányok laknak, felfedeztek egy barlangot és abban egy rettentően öreg remetét, aki fagyökerekkel és bíbictojásokkal táplálkozott már vagy háromszáz éve. Ott élt a remete a föld alatt, és csupán holdas éjjeleken mozdult ki. A ruhái még abból a korból valók, amikor a remeték a barátcsuha alatt páncélinget és sarkantyús csizmát viseltek. S hosszú, egyenes kard volt a derekukra kötve.
Hamarosan akadtak vállalkozó férfiak, akik Zathureczky vezetése alatt behatoltak a romba dőlt földvárba, ahol egy föld alatti teremben megtalálták a remetét, amint kopott medvebőrön heverészett. A szakálla térdig385 ért, a hangja kongott, mint a rézüst, amint szemét megdörzsölve észrevette látogatóit.
– Talán bizony megint háborút visel a király, hogy eszébe jutott neki az öreg Krómy Benedek? – szólalt meg a remete.
– Mi nem a király emberei vagyunk – felelt Zathureczky.
A remete haragosan fordított hátat.
– Akkor ne háborgassatok. Engem László király száműzött udvarából, addig nem mozdulok innen, kardomat ki nem húzom, amíg a király ki nem engesztel. Tudom én, hogy egyszer szüksége lesz az öreg Krómy karjára és vasára. Majd akkor eljöhettek.
– Vitéz férfiú – felelt Zathureczky –, László király már régen meghalt.
A háromszáz esztendős ember fölemelkedett a medvebőrről.
– Meghalt, és én ott sem voltam a temetésén! – mormogta.
– Sok más királyok is meghaltak azóta.
Az öreg gyenge szemével most kezdte csak vizsgálni az előtte állókat.
– Nini, miféle emberek vagytok ti? Micsoda ruházatban vagytok? Hol a kard oldalatokról? Én nemigen látok mást, csak néha egy-egy pákászkodó parasztot. A parasztok mindig egyforma ruhában járnak.
Zathureczky erre előadta az öregnek, hogy sok idő múlott el azóta, amióta ő itt a földvárban alszik.
– Tán bizony a nemzetségem is kihalt azóta? – dünnyögte meghatottan a remete.
– Az virágzik. Nemes Krómy Mihály most a nemzetség feje. Itt van a birtoka egynapi járóföldre.
– No, akkor meglátogatom őkelmét – felelt az öreg, és nagy nehezen föltápászkodott.
A környéken kerítettek egy hátaslovat, arra felültették az öreget, és vitték nagy diadalmas csendes menetben Buji felé, ahol Krómy Mihály lakott. Útközben sokat megpihentek, beszélgettek, és a hír ezalatt repült Krómy Benedekről, mint a szél. Mire Buji alá értek, már lovas bandérium várta a háromszáz esztendős vitézt, aki egyenesen ült lován, míg térdét hosszú, egyenes kard verte.
Krómy uram nagy ünnepséggel fogadta vitéz ősét udvarházában. Ökröket sütöttek a parasztoknak, hordó borokat csapoltak, harangok szóltak. Az ünnepi ebéden a remete fölemelkedett, és felköszöntötte Krómy Mihályt, késői unokáját.386
Zathureczky odasúgta Krómy Mihály fülébe.
– A kocsimon van egy vadászpuska. Zrínyi Miklós vadászott vele vadkanra.
Így mulatoztak valamikor Zathureczky idejében.
(1906)387
