A madridi dal

Full text search

A madridi dal
Egyszer egy felvidéki városba érkeztem, a tornyokban szinte versenyezve szólottak a harangok, az utcákon jó szagú falombokból és virágokból oltárok voltak emelve, tömjénfüst és rozmaringillat szálldosott a levegőben, mezei virágok, hosszú szárú füvek és frissen vágott gallyak a mezők és rétek szagát hozták a városba. Csupán egyetlen helyen üté meg egyéb szag az utazó orrát. Egy nagyon régi földszintes, bolthajtásos ház állott egy utcában, és pléhből vert söröspoharat nyújtott előre a kéz a kapu alatt. Egyéb kocsmajelvény hiányzott is a házról. Délután tehát itt megtelepedtem, miután szinte elfáradtam a harangzúgásban, a piros ruhás ministránsfiúk énekében, a papok fehér ruhájának látásában és az utcákon emelt oltárokhoz vándorló tömeg nyüzsgésében. A férfiak fedetlen feje felett mint az árnyék szállott a gyertyák és a tömjének füstje, nagy céhzászlókat cipeltek lassú méltósággal, mintha valamely eleven, élő személyiséget vinnének zökkenés és fáradtság nélkül, a fiatal nők fejét fehér virágok ékesítették, és szinte látható volt buzgó imádságuk, amint szájukat elhagyta, és haloványkék buborék alakjában röppent felfelé a napfényes levegőben. Valahol állandóan szólt egy öreg orgona, mint egy végtelen síp bugása a távolban, és láthatatlan kis hegedűk játszottak cincogó nótákat, amint a virág- és kalászszagú menet egyik utcából a másikba fordult. A hegyen olykor elpukkant a mozsár, és ilyenkor mindenki a lőporfüstöt és a felvillanó tüzet nézte, ünnep volt a városban.
A régi kis sörházban azonban oly csendesség honolt, mintha egy másik városba valók volnának a fekete tornyok, aluszékony barna bástyák és visszhangos fedett hidak, amelyekben úgy kopogott a lépés, mintha az út innen a másvilágra vezetne, a gyöngén beszűrődő világosságban régi szentek és főurak életnagyságú, fába festett képei őrködtek a híd belsejében, egy piros bajuszú király a híd közepén egy kalácsképű és hosszú orrú asszonyságot térdepeltet a lábainál. Egy bocskoros öregember lóháton ment végig a hídon. A messzeségben a fekete tornyok harangjai úgy483 viaskodtak egymással a magasságban, mintha fehér sólymok harcolnának a ragyogó, felhőzetlen égboltozat alatt.
A gazda talán a zászlót vitte valamerre, huzamos ideig üldögéltem a kútszerű, nyirkos udvarban, bádoggal fedett asztal mellett, a szomszéd ház salétromos falán egy fehér függönnyel fedett ablakocska volt, amelyről később megtudtam, hogy a városi nők leshelye, ahonnan férjeiket vagy vőlegényeiket a sörházban való mulatozás alatt figyelni szokták. Egy mellbeteg varrónő lakott az ablak mögött, és szegény bizonyára sokat hervadt azért, hogy a nők úgy szeretik a férfiakat, hogy a kocsmába is utánuk mennek. Később régi polgárőrségbeli fegyvereket vettem szemügyre a falon, egy szürke egér szaladt keresztül a szobán, és ezután nemsokára kinyílott az ajtó, és egy fiatal nő hangja szinte forrásvíz és az erdei gyöngyvirág illatával szállott fel a régi söröshordók, korhadt dongák és kimustrált, vén borospalackok levegőjében.
– Mit parancsol az uraság?
Üde, gyermeteg és mégis öntudatos leányka állott a küszöbön. Az egyik félcipőcskéjén nemsokára kibomlik a csokor, ha idejében meg nem köti a szalagot. A bal kezén kék köves, nefelejcs alakú gyűrűcske volt, és az álla alatt bíborszínű nyakkendő. A fehér zubbonyka bizonyára nem először volt mosásban, oly üde volt, mint egy tavaszi vasárnap reggel, és a rövid, kockás szoknyácska alatt gyöngéden domborodó lábak mutatkoztak. A haja borzas volt, és a barna szálak között szinte a napsugár érzett, amelyet az ünnepi városból hozott a sötét kocsmahelyiségbe. Az arcán három vagy négy szeplőcske, mint egy drága kis meleg fészek a gyöngéden meghajoló orr szomszédságában, hogy a magányos utazó nyomban arra gondoljon, hogy mily jó volna két vérmes ajkát az orr tövébe, a szeplőcskék felé helyezni.
A kisasszony sörrel kínált, és biztatásomra bevallotta, hogy Margotnak hívják.
– Nem Margitnak, sem Margarétának – mondta meglehetős komolysággal –, hanem Margotnak, mint a nagymamámat.
Bizonyára ilyenek voltak azok a kocsmárosleányok, akik miatt egykor a középkori kereskedő utazását megszakítva, hetekig ődöngött a városban. Ez a felvidéki város az északi nagy országút mentén fekszik, és könnyen lehetséges, hogy három-négyszáz esztendő előtt már itt járt Margot a régi sörházban, és ugyancsak helyemen üldögéltem én. Mintha egy messzi századokban elröppent, eltűnt jelenet térne vissza, mint egy csomó köd, amely egykor a régi ház kéményéből elszökött, és hosszú484 ideig a felhők felett bolyongott, míg egyszerre a szél újra visszahajtotta a tetőre, és a szobába ereszkedett.
Igen, én itt ültem már valaha, valamikor… És ha figyelmesen a lábomra pillantok, nagy, országjáró zsoldoscsizmákat találhatok ott, a mellemen fehér csipke nyakkendő fodra, és a süvegem mellett bizonyára kékcsóka szárnya.
A Margot kis félcipői helyett is csakhamar papucsok keletkeznek, és eddig semmitmondó barna szemében kis, nyakba való keresztek, rózsafüzérek és a kehely felett repkedő szent ostya képe tükröződik, mint a középkori nők tekintetében mindig a gyóntatóatyára vetett pillantást vélem látni.
Én messziről jövök, a harmincéves háborúból tán, bizonyára van egy mély kardvágás is valahol az arcomon.
A kocsmárosleány e percig elandalodva, merengve és kezére hajtott fejjel hallgatta meséimet a messzi idegen városokról és csodákról. Akkor hirtelen meghaltunk mind a ketten, és most, háromszáz esztendő múlva, ugyanazon a helyen újra felébredünk. Hogy is volt az utolsó mondat, amely elhangzott:
– Kölnben a dóm olyan magas, hogy adventben erre jönnek le az angyalok az égből.
Az elgondolkozó leány szeme értelmesen csillan, mint a folyó tükrén a hirtelen támadó és elmúló fényfolt. Mintha elfáradt volna az egyik karja a fej tartásában, és most változtatva helyzetén, a bal karját és tenyerét helyezé alá, így szólal meg:
– A múlt héten járt itt egy lengyel kereskedő. Madridból jött.
– Szép város, voltam benne – felelek. – Az ottani királynak igen jó aranypénzei vannak. Valami várat kellett elfoglalni. S egy fekete szemű asszony egy dalra tanított egy estve. Sajnos, a dalt már elfelejtettem, különben elfújnám neked, te gyönyörűség.
A leány dorombolt.
– És az asszonyt, ugye, nem felejtetted el? Az asszonyokat nem szokás elfelejteni.
– Dehogyisnem! – kiáltottam, és nagyot húztam a kancsóból. – Előbb felejtődik el az asszony, azután a dal. Nem tart az olyan sokáig, hogy lyukat érzünk a bivalybőr alatt, mintha elveszítettünk volna valamit, egy gombot vagy egy ereklyét, amely a pestistől megvéd. Csak egy darabig hajtom le a fejem, és érzem a madridi éjnek vadalmavirág-illatát. Egy-egy pillanatra felbukkan az erkély és az ablak, éjjeli párbajok kardcsörgése és485 az asszony meleg lehelete mint messziről jött jó szél, elhúzódik a fülem mellett, mint hadjáratban, éjjeli lovagláskor elalszom a nyeregben, és egy zökkenéskor álmosan körülnézek az elvonuló tájon. Itt-ott egy templomtornyot látok, amelynek ívei alatt örök hűséget esküdtem ennek vagy amannak. Amott egy sötét bástya, ahol raboskodtam hamispénzverésért. Itt egy kopár rét: csata volt, és a vérem folyt. Miért is felejtettem el a madridi asszonyt és dalát, amint átkeltünk a spanyol határon? Mert azt gondoltam, hogy azóta új hadak jöttek a fővárosba, és ő egy másik katonát hívott erkélye alá… Mindent el lehet felejteni, gyönyörűségem, csak azt a nőt nem, aki nem lett a miénk.
– Milyen furcsák a férfiak. Én nem tudom elfelejteni a kereskedőt, aki nálunk járt. Vörösesbarna szakálla volt, hosszú, hullámos haja és kék szeme, mintha üvegből lett volna. Tömérdek drága selyem és arannyal szőtt brokát volt a kocsiján – szólt a hölgy, és olyan könnyedén sóhajtott, mint a magányos madár egyet füttyent az erdőben.
– De téged igazán szeretlek, és soha el nem felejtelek – mondtam, és felemelkedtem a helyemről.
(Furcsa volt, hogy nem zörgött a sarkantyúm, és a nehéznek látszó csizmát sem éreztem.)
A leány felemelte szentséges két szemét.
– Soha? – kérdezte.
A szívemre hajtotta a fejét.
– Dobog – mondta csöndes örvendezéssel.
Ezután nemsokára hazajött a régi sörház öreg gazdája, a leány kisurrant a szobából, és a tagbaszakadt öregember vastag krétával írta össze a számokat. Továbbutaztam a felvidéki városkából, amely szinte halálra fáradt az ünnepnapon. Éjjel egy vasúti kocsiban, egyedül, messzire, hirtelen hangosan mondtam:
– Margot.
(1914)486

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi