Pesten lakott egy fuvolás

Full text search

Pesten lakott egy fuvolás
Sok évvel ezelőtt lakott Pesten egy fuvolás, aki bűbájt, augusztusi csillagport, érett szilvafák és októberi János-hegyi szőlővenyigék illatát, karácsonyfa szagát, húsvéti tojás ízét és boldogtalan költők magányos epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe. Igazi nevén Schneidernek hívták, és egy budai kocsmárosnak volt a fia. Ám otthon nem ízlett neki a bor, sohasem volt kedve fuvolázni, csak néhanapján, ha kehes lett, ment titokban haza, a padláson aludt, a téli almák és a plébánoskörték között, szelelőlyuknál a régi Vasárnapi Újság megsárgult köteteit forgatta, de csak az Egyveleg című rovat furcsaságain, cigány s zsidó adomáin üdült, és a szolgáló a köténye alatt vitte hozzá az ennivalót. Pesten Szénfinek nevezte magát, mint ez idő tájt szokásban volt a nevek magyarosítása; a Hatvani utcai kávéház ablakánál ült, és ha jól ment dolga, a biliárdasztalon mérkőzésre hívta fel a sánta nőszabót, aki ez idő tájt a legveszedelmesebb sipista volt a Belvárosban. A Flóra-termekben gróf úrnak nevezték, és éjszakánkint megkopogtatta az ablakokat a városban, ahol még világosság égett. Egy halott mellett virrasztó asszony egyszer vízzel leöntötte az emeletről.
Voltak napok Szénfi életében, mikor megunta várni a bordópiros színű kávéházban az orleans-i herceget – akit mindenki várt Pesten, mióta egyszer a púpos markőrrel itt egy biliárdjátszmát csinált –, ilyenkor elgondolkozott női ismeretségein, eszébe jutott, hogy azóta tán el is hagyták már a nők, mást szeretnek, szívesen és álmodozva hajtják féloldalra a fejüket az új hazugságok hallására, és másnak ajándékozzák tán emlékbe a cipőjüket: Szénfi ilyenkor keservesen káromkodott, és fejébe nyomta nyúlszőrkalapját, hogy hölgyei megvizsgálására induljon.
Az Aranykéz utcai ékszerészné az orgonaillatot szerette a fodros mellű ingen. Szent és jó asszony volt, mindig vállfűző volt rajta, mintha örökké a fuvolást várná délutánonként, s a szobaleány abban a minutumban beeresztette Szénfit a szalonba. Az asztalkán kéznél volt a költeményes491 könyv, amelyet az ábrándos fehér kezek meglepetéssel eresztenek le, midőn a szalonban a kázsmirfüggöny szétválik, és a bal láb gyorsan csúszott a jobb comb alá a kanapén, amint ez idő tájt divat volt üldögélni Pesten, délután, a polgári házak szalonjaiban. A formás cipőcske mint hűséges kis kutya figyelt a szoknya hímzései közül, és a dús, vizes fésűvel hátra és hátulról felülre fésült jó szagú hajban meg kellett igazítani a török ékköves hajtűt. Ez volt Estella, az aranymívesné. Mindig tudott egy ábrándos költeményt, amelyet aznap olvasott; halk nevetéssel kérdezősködött Szénfi úr ismeretségének köréhez tartozó többi úrhölgyekről.
– És barátném, Olga, aki orosz hercegnőnek képzeli magát, és harisnyakötőjére egy Puskin-sor van arannyal hímezve?
– Meghalt szegény – felelt részvétteljesen Szénfi.
– Meghalt – ismételte Estella, és bal lábát lassan leeresztette a díványról, hogy a selyemszoknya csendesen zizegett, mint a hóesés a magányos háztetők felett.
– Csupán önt imádom, hölgyem. Engedje meg, hogy tovább is sétálhassak az ablakai alatt, amíg kegyed Morfeusz karjai között…
Szénfi legyintett, nem fejezte be sohasem a megkezdett mondatot, mint a halálraítélt a siralomházban, akinek beszélgetés közben hirtelen eszébe jut, hogy közeleg a kivégzés órája.
– Úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel – duzzogott elmenetel közben. A nyúlszőr kalapot szemére húzta, mert szeretett a nőktől szemrehányással elválni, míg az aranymívesné reménytelenül tette le a költeményes könyvet kezéből, más vendéget nem várt délután, tejszínes kávét hozatott fel a cukrásztól, és egy almát választott ki a szekrény tetejéről.
Szénfi – ha éppen módjában volt – a bérkocsist már Buda felé hajszolta, ahol a Jezsuita-lépcsőnél egy ódon külsejű házban (itt talán maga Jósika Miklós, a régi házak finom szakértője lakott valamikor) Mária asszony ült egy oltárterítő hímzése mellett, és a szobában olyan szag volt, mint egy könyvtárban vagy antikkereskedő boltjában. Ő volt az egyetlen, a legkedvesebb, a legszerényebb és legönzetlenebb, Mária, aki semmi egyebet nem akart az élettől, mint hetenkint egyszer látni Szénfi urat, hogy az elmondja neki hazugságait – tíz esztendő óta ugyanazokat. Mintha egy csillogó, nagyvilági idegen, de csábító parfümös virág, egy aranyszegélyes meghívó a követség báljára, útijegy a Párizsba nyargaló futárvonatra, csábos, havannaillatos, a fehér mellényzsebből csak aranypénzzel fizető nagyvilág lépett volna be Szénfi úrral a budai házba. Ő volt a rezignált, langyos gavallér, aki midőn egyedül van, bizonyára szórakozottan492 fütyül egy ködös románcot Griegtől; ő volt az utazóköpenyeges, szomorú arcú, barkós fiatalember, aki Milánó és Bologna között egy francia könyvet olvas, míg otthon, hazájában, hosszú léptekkel méregeti a hervadó grófkisasszony az avart… Mária félretette az oltárterítőt, összekulcsolta kezét, tágra nyitott szemmel nézett Szénfire, míg az szokás szerint elkeseredve legyintett, a nyúlszőr kalapot felkapta.
– Tévedés, hogy élek – mormogta, és Mária kezét hosszan megcsókolta, mint a haldoklók, miután a szomszéd utcában hangzik már az elmenő lelkész lépése és a ministránsfiú csengettyűje.
Szénfi teli tüdőből szívta magába a téli délután napsugarát, miután a sírboltszerű házból kilépett, és az oroszlán fejét megsimogatta a kapun.
„Itt lehettem volna temetőigazgató” – gondolta magában.
Míg Mária, hogy vezekeljen az iménti beszélgetésért, a ház hátulsó szobáiba ment, és megmosta kisgyermekei kezét és lábát.
 
Ha még nem szállott le a budai részeken az alkonyat, Szénfi felkereste M. M.-nét, aki a pontosságot szerette, holott a fuvolás rendszerint napok múlva ment el a találkozóra; N. N.-nét, aki úgy kedvelte a pikáns adomákat, mint valami öreg grófnő, és gazdálkodó asszony létére felpofozta a kocsisait; B. V.-t, aki zenélt és énekelt még akkor is, midőn Szénfi úr már régen megszökött a hátulsó ajtón; egy fekete kisasszonyt a Vízivárosban, aki noteszébe írta, ha Szénfi úr valamit megígért, volt aztán nevetés, midőn a notesz előkerült; Mumut, aki délelőtt a handlénak férje hátrahagyott nadrágjait, délután a szerkesztőknek verseit eladogatta, szemtelen volt, mint egy félreismert író hátrahagyott özvegye, és ha Szénfi jól megfogalmazta a levelet a miniszterelnökhöz, amelyben állami segély kéretik, nem fukarkodott a csókkal és elismeréssel; majd sikerült egy fiatal hölgy bizalmát megnyerni, akit szülei mindenáron férjhez akartak adni, és a vőlegények, jegyesek, kérők eltávolítását a fiatal hölgy kérésére Szénfi úr mindig magára vállalta; a „Vén Fejsze” kocsmárosnéjának tanácsokat adott az üzlet vezetéséről, és a vendégek szekatúráját főbólintással meghallgatta; kétszer nagyon megcsókolta a „Kronprinz-kávéház” felírónőjének száját, mielőtt Budát elhagyta volna, miután Gizella hajdanában kedvese volt. Izgatottan, a hosszadalmas kártyázások után következő lázzal, némi önmegvetéssel húzódott meg a bérkocsi sarkában, amíg az a Lánchídon átgurult. De ha egy formásabb nő ment a gyalogjárón, kihajolt a hintó ablakán, és bolond módjára csókot dobott a hölgy493 lábának, fátyolának, kalapjának, földig érő köpenyegének, amilyent ő viselt telente – akinek a nevét sem merte kimondani.
Ez a névtelen nő Pesten lakott, és minden bizonnyal szerette Szénfi urat, hisz ennek az évnek folyamán többször tanújelét adta. Úrnő volt, finom, jó hírű, divatos, és a hangja, mint a gerléé. A szeme… a haja… a képe… és a lába.
Elsírni lehetne mindezt a Duna közepén egy szentendrei hullának, akivel Szénfi úr együtt folytatja útját Mohács felé.
Bár szabad bejárása lett volna a hölgyhöz – nevezzük őt X. asszonynak –, Szénfi úr valóban az ablakok alatt sétált, mint a salamancai egyetem hallgatói vagy az öreg, fogatlan lovagok, akiket a játékházból egy garas nélkül az utcára vetettek. Megállott a sarkon, felsóhajtott, boldogan sírt egy régi kapualjban, mert ott mindig sírni szokott, elgondolta a hölgynek – X. asszonynak – csodálatos szavait, amelyeket ez életben hozzá intézett, mint Szent Györgyhöz viszi az orgonaágat a dús várúrnő; elképzelte szerelmes kis kezének a tapintását, amely még Schneider-féle nyakát nem karolta; – eltorzult arccal gondolt kis lába nyomára a parti fövényen, a dunai kiöntések táján, furcsa nevetésére és két szemére, amely kancsi csábítással, mint éjjel a királyné kincsesládájának ékszere a szegény lovag előtt, mindent ígért és szeretett. Az ablak felnyílott, és a drága kéz valóságban megjelent:
– Gyere – intett Szénfi egyetlen szerelme.
A fuvolás lehajtotta fejét, száraz kortyot nyelt:
– Nem – mondta. – Mert nagyon szeretlek. Mert félek tőled. Mert nem bírnék veled, mint Mumuval, akinek néha azt mondom, hogy felrúgom. Örökké szeretlek, mindig reád gondolok, te mákony fekete füstje a kalóz pipájában. Elvesznék, ha egyszer megölelnél, belehalnék, ha egyszer ismét elhagynál. Félek tőled, és a másvilágig szeretlek.
X. asszony bánatosan nézett az esti órákban ablakából Szénfire.
Hol tanulta, hol gondolta, tükre előtt hányszor próbálta a bánatos, megsértett, szívszomorító tekintetet, amellyel a fuvolásra nézett?
Igazán sápadt volt az arca a fájdalomtól, vagy ezt is tudta hamisítani?
Igazán álmodott gyermek módjára éjjelente a fuvolásról?
És ha eszébe jutott Szénfi úr, valóban elgondolkozó, elmerengő lett a szeme, ha egyedül volt?
A fuvolás nem mert ily dolgokon gondolkozni, de viszont legyinteni sem tudott, mint a többi nőismerősöknél.
Megbabonázva, mereven állott helyén, és azt remélte, hogy percek494 múltán meghal. Fuvolázni jött ide, az ablak alá, és a szíve kétségbeesetten elszorult.
Kivette a hangszert zsebéből, és térdén kettétörte.
A nyúlszőr kalapot komolyan a homlokába vonta, és hosszú lépésekkel, hátrafont kézzel ment hazafelé, hogy néhány napig a plébánoskörtéket szagolgassa a szülei ház padlásán.
– Jaj, de szeretem – remegett fel benne a hang, miközben a vén cselédtől a gyermekei után tudakozódott, és pörkölt halat rendelt vacsorára.
A két karját összekulcsolta a fején, mint a szerelem bolondjai…
– Ha a biliárdos szabó vagy az orleans-i herceg keresnének, nem vagyok itthon – szólt a régi cselédasszonyhoz.
(1915)495

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi