Setétke
Setétke
Búcsú volt, nyáron, viaszgyertyaszagú éjszakán, sohasem látott koldusok énekeltek az országúton, akik a búcsú kedvéért öltöznek rongyokba, falusi asszonyok és leányok aludtak a domboldalban, a baráttemplom környékén, mint földre lapult, fehér virágos bokrok az esőben, különös illat szállt fel az alvó nők sokaságából, mintha az álmoknak parfümje volna, egyik-másik asszony nyitott szemmel üldögélt a széleken, virrasztó falusi nő módjára, fél szemmel is tudott aludni, pedig hajnal óta jöttek, gyalog, mezítláb a zarándokhelyre. A sötétből egy úrféle jött elő – a kocsmában ivott eddig, ahol cigányok muzsikáltak –, éjfélre járt az idő, a fákon túl, a mezőkön és a vasúti töltésen a hold kis szamarait hajtotta előre – az úrféle az ébren levő parasztasszony mellé telepedett a fűre, és városi szokás szerint megdicsérte az asszony szépségét.
– Maga miért jött búcsúra? – kérdezte az úrféle. – Tán megölte az urát vagy a gyerekét?
A falusi asszonynak égő, fekete szeme volt, de az most aludt, csak setéten villant, mint éjjel a tó hulláma. Gondolkozott, hogy feleljen-e. Az úrféle borosnak látszott, és egy ezüstforintost csúsztatott az asszony kezébe:
– Adok még többet is. Velem bizalommal beszélhet. Én is búcsúra jöttem. Azt mondják, csodatévő hely ez. Ha a legvénebb barát feloldoz bűneim alól, minden jóra fordul.
Az asszony a ruhájába rejtette a forintot.
– Az a barát, akit az úr gondol, tavaly meghalt. Elszólította őt a Mária. A mennyek országában is szükség van a jó gyóntatópapra. Az öregnek bizony nem lehetett hazudni. Olyan hangja volt, mint az éles kés. „Igazat mondj, leányom!” – kiáltotta, és mindenki elmondta legtitkosabb cselekedetét. Bár még élne az öreg!459
– Hát most hogyan megy a bűnbocsánat? – firtatta az úrféle. – Ha már idejöttem, szeretnék megtisztulni a malaszt fürdőjében.
– Nagy bűne van? – kérdezte a falusi asszony, és elgondolkozva az ajkára tette a kezét.
Az úrféle papírszivart keresett elő a mellényéből, és gyufánál meggyújtotta.
A gyújtó lángja megvilágította barna kis bajuszát, egyenes orrát, fiatalos arcát; a szeme kissé hályogos volt, mint aki többet ivott a kelleténél. A füsttel együtt borszag jött a szájából.
– Van már maga negyvenesztendős?
– Még nem egészen, de tudok kártyát vetni, hideglelést gyógyítani. A lányoknak én vagyok az orvosa. Sokat tudnék beszélni, de a hallgatás a kenyerem. Pedig úrisorból vagyok. Az apám tanító volt, de még karonülő koromban meggyulladt benne a pálinka. Azt tanácsolnám az úrnak irántam való jóságáért, hogy ne igyon pálinkát. A parasztnak hiába beszélek. Hát most már mondja el, hogy mit keres e szent helyen?
Az úrféle sóhajtott, megcsóválta a fejét.
– Nem elég öreg maga, lelkem, hogy nekem tanácsot tudna adni. Egy vén énekes koldust szeretnék megkérdezni, a legvénebbet, aki már bejárta az összes búcsújáró helyeket, aludt a templomokban, mikor a sekrestyés bezárta az ajtót, és a képekről leszállottak a szent emberek és szent asszonyok, és a vén koldus kihallgatta beszélgetésüket. Mert van ám olyan öreg koldus – különösen a vak –, aki már három országot bejárt, és mindenre figyelt, ami körülötte történik.
Az asszony megnyálazta a szája szélét, és a setétben figyelmesen, merően nézett a beszélgető arcára.
– Ugyan micsoda bűne lehet magának? Még fiatalnak látszik, a hangjának nincsen odva, mert a foga megvan. Mit akar azokkal a részeges, vén koldusokkal, akik, ha dolguk nincsen, az útszéli kocsmák körül henteregnek. Jobban tudom én, hogy magának mi baja van. Megverte valaki szemmel vagy szájjal. Vagy a hajából etette. Urak csak akkor járnak búcsúra, ha a halott feleségük vagy az eleven, valóságos kedvesük nem hagyja megnyugodni. Ugye, rossz álma szokott lenni? Lidérces álma szokott lenni?
Az úrféle még egy forintost csúsztatott az asszony kezébe.
– Hát már csak elmondom magának, hogy ezen a helyen, ezen a búcsújáró napon, éjszaka itt kószáltam az asszonyok, leányok körül – két460 év előtt. A vasúti töltés felett akkor is holdsugár járt, és az ég alján rongyolódó felhőkben azok a kis fehér gyermekek hemperegtek, akikért itt imádkoznak a magtalan asszonyok. Egy mátraalji faluból volt a templomi zászló, amelynek vezetése alatt a búcsúsok idejöttek. Oldalvást gyékényes kocsik állottak, meg porlepett régi hintók, amelyeken az úrinépek jöttek, éberlaszting cipős, fehér harisnyás, kövér falusi asszonyok szálldostak le a magas kocsikról, fehér kendővel befödött kosarakat helyeztek a fűre, a nyári szél kibontotta a hajukat, és zöld üvegben a bort a földbe ásták. Kolbász-, cipó- meg rozmaringszaga volt a dombnak az ókolostor mögött, amelynek sötét ablakában a barátok már korán eloltották a világosságot, mert hajnalban kezdődik a gyónás. Néhány kimustrált, öreg férfiember szívta pipáját az útszéli csárda szőlőlevelei alatt. Estve volt, és a dombon úgy égtek a gyertyácskák, mint az ég csillagaival kacérkodó falusi lányok szemei. Vadászni jártam akkor ezen a tájon, fiatal és egészséges voltam, még azt hittem, hogy minden nő hajának más illata van, és olyan női szemet kerestem, amely majd jól, mélyen belém tekint egyszer. Vajon milyen lesz ez a szem, a száj, és a hangja milyen? Csakugyan szőlőfürtök a nők, akikről mindenkinek szabad csípni egy szemet? Egyiknek másforma a válla, mint a másiknak?
A kocsiktól egy kisasszony elindult, és az erdőszélen a csodatévő fa alatt letérdepelt.
Falusi kisasszony volt, fehér ruhában és fehér cipőben, a derekán sárga öv selyemből, amelyen a gavallérok keze szokott helyet foglalni a táncban. A haja is sárga volt, mint a búza, és úgy világított a setétben, mint a felvidéki falvak végén az örökmécses a szent kápolnájában. Vajon miért imádkozott? A háta mögött megcsókoltam, az arcát csendesen visszafordította, és félelem nélkül nézett a szemembe. Mondtam, hogy eltévedt herceg vagyok, feleséget keresek ezen a vidéken, és még sok mindent hazudtam, amint az erdei úton sétálgattunk. Ő nem félt, a keze nem remegett az enyémben. „Hogy hívnak?” „Setétke” – felelt. „Furcsa” – mondtam. „Mert szőke vagyok” – mondta egyszerűen.
Semmi kifogásom nem lehetett ellene. Minden szavamat elhitte, hálásan mosolygott bókjaimra, kérésemre megcsókolta a homlokomat, majd a szájam.
– Honnan jöttél, te, földre szállott angyal? – kérdeztem, és derekát átöleltem.461
– Setétke vagyok. A setétben majd akkor is eszedbe jutok, ha már többé nem látsz.
A nyakának olyan szaga volt, mint reggel az eperfa levelének, a kezének az érintése, mint a fülemüle fészkének puhasága, a szájának lehelete nyár orgonabokrai között érezhető, ahová csókolózni járnak a gyermekek. Kis keble volt, mint az álombéli párna, amelyen álmodunk nőkről, királyságokról, elmúlt fiatal korunkról, öregkorunk sárga aranyairól, amelyeket tudatlan leánykák kezébe csúsztatunk majd, és a méhesről, hol a szundikáló agg feje körül fiatal menyecskék felhúzott ruhával táncolnak.
– Legalább lesz mit meggyónni a barátnak – mondta egyszerűen, természetesen, romlottság vagy szomorúság nélkül. És miután megígérte, hogy örökké szeretni fog, soha el nem felejt, s esztendőnként eljön a búcsúra, a szent helyre, hogy reám gondoljon, midőn a hold sárga szamarait hajtja a folyó felé az alvó mezőkön – elváltunk. Még egyszer megnéztem a kezét, a nyakát, a szemét, és kértem, ismételje nevét, hogy el ne felejtsem.
– Setétke vagyok, akit csak éjjel, estve látnak a férfiak, és máskor soha észre nem vesznek. Csak nézz a holdba, és nyomban eszedbe jutok. Csak hajtsd le a fejed, mikor egyedül vagy, és azt fogod hinni, hogy friss sarjúval megrakott szekér megy ablakod alatt, rozmaringszaga lesz a pipád füstjének, és a falevelek között bujkáló kismadár különös zörejét hallod.
– Hát én Setétkét keresem, jó asszony. Tudna nekem tanácsot adni, hogyan találhatnám meg őt a búcsúsok között?
A jó asszony kinyújtotta a tenyerét, mire az ezüst csörgött, így beszélt:
– Minden úrféle bolond. Az apámról hallottam, hogy a postáskisasszony régi cipőjét tartogatta az iskolai fiókjában. Maga meg egy nevet hallott, amit nem tud elfelejteni: Setétke! Sok Setétke van a búcsúkon, mert a lányok nem gondolkoznak az eszükkel. Amikor a nap a torony felett áll, rugós kanca viszi a kocsit. De estére, hold feljöttével az útszéli fák elkezdik mondani hazugságaikat. Az elhagyott hidak alatt kidugják lábukat az öngyilkosok a folyóból, és nevetve hempereg az országút melletti réten a menyasszony. Hogy az én istenem bocsásson meg nekik. Setétke lesz minden lányból, hajnal előtt, gyónás előtt. A csizmadia is azért alszik a ház előtt a padkán, hogy legalább az ablakokra462 vigyázzon. A kertek alá úgysem lát az emberi szem. Hát Setétkének hívták a galambomat?
A jó asszony elment, mint egy lomha árnyék, Setétkét megkeresni. Óvatosan lépegetett az alvók között.
A hold ezalatt elhajtotta szamarait a virágos mezőkről, és a fekete tücsök elkezdte nótáját. Az eperfák és nyárfák közül leereszkedett egy-egy bujdosó árnyék, megzörrentve a leveleket, mintha éji sétára indulna egy halk kísértet. Az alvó búcsúsok felett az álmok és a viaszgyertyák illata szálldosott. Egy előrelátó lábatlan vén koldus béka módjára kúszott előre az országúton a templomajtó közelébe. A porban girbegurba írás maradt csúszó teste után, mint egy élettörténet, amelyet senki sem fog elolvasni, s reggelre eltapossák a nyomokat.
– Setétke ott imádkozik a csodatévő fánál – suttogta a visszatérő asszony. – A két szememmel láttam. Vakuljak meg, ha nem igaz. Úri kisasszony, fehér cipője van. Szőke a haja, és a nyaka mint a galambé, Istenemre mondom, szerencséje van az úrnak.
A vadász talpra állott, és boldogan elindult a csodatévő fa irányába, az erdőszélre.
A lábatlan koldus a templomajtóhoz ért, előkészítette olvasóját, kalapját a földre helyezte, és fejét a salétromos falnak döntve, még szunyókált hajnalig. Csak Setétke volt ébren, aki éjjelente eszébe szokott jutni a férfiaknak. És a csodatévő fánál buzgón imádkozott.
(1915)463
