A cukrászbolt
A cukrászbolt
A svájci városban, ahol a magyarok laktak, volt egy cukrászbolt, amolyan félig kávéház, félig játékbarlang formájú helyiség, ahol divat volt találkozni; egyébként is a „magyarok kávéházának” hívták a városka lakói.
Külön-külön bizonyos tiszteletben részesült minden magyar a svájci városban, még családi ebédekre, bizalmasabb jellegű házi ünnepélyekre is meghívták őket a házigazdáik, de mindig csak egyenként. Hisz egykor hősök, hadfiak, szabadságkatonák voltak ők messzi Magyarországon, és a sötét szakállas, sápadt arcú Beszterczy Barna volt a magyar Tell Vilmos. A széles vállú Pogány Pál, aki jelenleg azzal foglalkozik, hogy magányában kismadarakat tanít különös füttyökre, és fehér egerekből koronázási menetet idomít, a magyar havasokra, a Branyiszkóra vezette honfitársait. Minden svájci embernek tisztelnie kellett tehát az egykori hősöket, azonban kettesével vagy hármasával sohasem hívták meg a magyarokat házaikhoz.
A kis cukrászdát, a magyarok tanyáját messzire elkerülték a városka lakói. A magyaroknak az a hírük volt, hogy amint egymás között vannak, nyomban veszekednek, vitatkoznak, verekszenek, a szemekben sötét gyűlöletek lobbannak fel, és a hangban tompa indulat remeg, a kezek ökölbe szorulnak, és a legjobb barátok halálos haraggal válnak el. A szövetségi ünnepen is a polgármesternek kellett széjjelválasztani a verekedő magyarokat, akik valamely rejtélyes okból hirtelen összevesztek egymás között. A svájci városka polgárai már ismerték azokat a ropogó, néha dobpergéshez hasonlatos szavakat, felkiáltásokat, amelyek a magyarok veszekedését megelőzték. A magyarok kávéházában pedig nemegyszer lódulnak meg a bútorok helyükön, és a nagy erejű Pogány Pál, aki kedves fehér egerét, az egérkirályt a mellényzsebében hordozta, vérbe borult szemmel kapta fel a kerek márványasztalt, hogy a vitatkozásban érve legyen.143
A magyarok kávéházában éjjel-nappal játszottak. Rongyos tapétájú, elhanyagolt külsejű, sötétes helyiség volt a magyarok kávéháza. Bár jó magasan álltak a függőlámpák, a repülő székek nemegyszer elérték az olajlámpásokat. A falat egy helyen pisztolygolyó szakította fel, másfelé a pádimentum görbült meg, mintha ciklopszok birkóztak volna a helyen, pedig csak egyszer táncoltak a magyarok.
Egyenként szomorú, mélabús, szegény emberek voltak, mintha teher volna nekik az élet, és sohasem merték teljes biztonsággal felemelni a fejüket, szegény, hazátlan bujdosónak, boldogtalan száműzöttnek nevezték önmagukat; házigazdája előtt a félelmetes Pogány, a havasok hőse pergő könnyekkel arcán magyarázta hazája szomorú állapotát, emlegette kis birtokát, ősei házát és szegény elárvult feleségét, Kufsteinban sínylődő atyját; elmesélte a nagy folyókat és a hűséges fehér kutyákat; a májusi esőt, amely megtermékenyíti messzi Magyarországon a végtelen síkságokat, mindig kalaplevéve üdvözölték a svájci városka magyarjai; őszidőben felsóhajtottak, vajon termett-e bor a honi hegyekben, míg karácsonykor elborult arccal, távolba merengő szemmel osztották meg svájci barátaikkal az ünnepi kalácsot. Ám egymás között, a magyarok kávéházában egyszerre megváltozott minden. A fejek büszkén szegeződtek az ég felé, arcukon gőg és megvetés honolt, mintha lenézték volna egymást, és senkit sem találnának elég különbnek maguk között, akinek előre köszönjenek, így aztán a magyarok nem is igen köszöntgettek egymásnak.
A játékasztalnál gyakran gyanúsították egymást hamis játékkal, a fehér egeres branyiszkói oroszlánról mindenki tudni vélte, hogy kisegítés céljából néhány csomag kártya állandóan a kabátja belsejébe van rejtve, és Tüzi, a híres ágyús nyomban ellopott egy figurát a sakktábláról, ha ellenfele levette róla szemét.
A tekeasztalon valamely muszka játék járta, de Pogány ezredes csak akkor dobott képessége szerint, ha a bank tetemesen megnövekedett, így aztán behúzott minden tétet, amely manőver nem mindig sikerült csendben.
Egy-két indulatos szó kellett csupán, hogy a lámpa lerepüljön a mennyezetről, és parázs verekedés keletkezzék, mint otthon, messze Magyarországban, midőn egykor követet választottak Nagykállóban. A svájci városkában lakott egy francia borbély, aki néhány tallérért mindenkit megtanított hamisan játszani. A magyarok szorgalmas látogatói voltak a borbélynak, hátulról kerültek az officinába, titokzatos jelt adtak, mire a francia segédjére bízta a fodorítandó hajfürtöket, és a tanítvánnyal a144 hátulsó szobába vonult. Nem csoda tehát, hogy ilyen körülmények között a havasi ezredes legszebb fogásai kárba vesztek a voltok terén, és nemegyszer kénytelen volt tűrni, hogy megverjék saját fegyvereivel.
Csupán egyetlenegyszer hagyták abba a játékot a magyarok kávéházában. Midőn hírlap érkezett Magyarországról. Ilyenkor senkinek sem jutott eszébe megjelölni a kártyákat, a kockába sem rejtettek hirtelen ólmot, és a sakkfigurák valamennyien a helyükön maradtak, midőn a lord Byron-fejű Pásmáti János, egykor futár a fővezér mellett, a tekeasztal tetejére ugorva csengő szóval olvasta fel az újság híreit. Ilyenkor úgy zúgott a kis kávéház, mint a méhkas.
Szenvedélyek, szomorúságok, bánatok ültek a büszke, a megvetés kifejezésére berendezett arcokra. És a francia borbély kebelbarátja, az ezredes a márványasztalra borulva zokogott, ahol nemrégen trikket játszott honfitársaival, és ha lehetséges volt, hamis jegyzést tett a táblára.
A zúgást túlsüvöltötte az ifjú Pásmáti hangja, amíg végigolvasta a hírlapot addig a részletig, hogy nyomatott Heckenast Gusztáv és fiainál. Később bort hozattak a padronéval, és reggelig ittak, eleinte némán, később dalolgatva, végül civakodva, nemegyszer véresen verekedve.
Ezek után nem lehet csodálatos, hogy a józan svájciak messzire elkerülték a magyarok kávéházát.
Pásmáti János volt akkoriban a poéta a svájci magyarok között, és félszegségén nemegyszer nevettek honfitársai. Nevelő volt egy órás családjánál, ahol a ház hölgytagjait tanította Shelley és Byron verseire. Az órásék komoly, rendes emberek voltak, senkinek sem jutott eszébe féltékenykedni az ábrándos magyarra, aki csupa szerelmes verseket fordított a család nőtagjainak. Körülbelül úgy bántak Pásmátival is, mint azzal a lengyel gróffal, aki néhány év előtt táncolni tanította az órásnét, és ezért ellátásban volt része, estére kizárták a kapun. A lengyel gróf alaposan meghízott az órás pompás konyháján, már nem mindig volt kedve ahhoz, hogy a különböző figurákat egy seprőnyéllel kezében, tanítás céljából eltáncolja, a gazda karosszékében szeretett üldögélni, és a szemét a szőke asszonyra meresztette. Az órásné egy darabig csodálkozott a táncmester megváltozott viselkedésén, majd férjét figyelmeztette, mire a lengyelnek útilaput kötöttek a talpára.
Pásmáti óvatos volt. Sohasem nézett illetlenül a nőkre – mert hisz a kisasszonyok felnövekedtek azóta –, csupán a hangját illesztgette olyanformán, hogy a legköznapibb angol szó is szinte elfojtott szenvedélytől145 bugyborékolva jött ki száján. Amíg a cseresznyevirágig nem jutottak a hölgyek a szótárban, Pásmáti my cherry blossomnak nevezte úgy az anyát, mint leányait. Később már csak őszibaracknak merte nevezni tanítványait, mert ezt a szót még nem ismerték a hölgyek, amely szó az angolok között a legdrágább, leggyöngédebb megszólítás.
Az órás árulta óráit, a kronométerek pontosan mutatták a perceket, és a kis faházikóból a kakukk kidugta a fejét, ha rákerült a sor. Komoly, kevés szavú férfiú volt az órás, a nagyapja Tell Vilmos barátja volt, és a szövetséges kantonokban messzi földön ismerték becsületes nevét.
Annál meglepőbb volt tehát, hogy e komoly és mindenképpen kifogástalan férfiú egy délután kopogtatott Pogány ezredes lakásán, amely a város végén volt, egy tiszta, kis kertben.
A havasi oroszlán még aludt, mert előző napon a Vasárnapi Újság érkezett meg Magyarországból. Álmos dörmögéssel nyitott ajtót, majd levette a hálósüveget fejéről, midőn a köztiszteletben álló polgárt házában látta.
Az órás nem ivott sem szilvóriumot, sem meggyvizet, határozottan visszautasította a háromlábú fotelt, amelybe mindenáron kényszeríteni akarta az ezredes.
– Uram, ön és honfitársai a mi szabad országunk vendégszeretetét élvezik már esztendők óta. Mi nem kértünk önöktől útlevelet, nem kérdeztük a múltjukat, még a nevüket sem. Habozás nélkül felajánlottuk házainkat és barátságunkat a bujdosó szabadságharcosoknak. Ugyebár, sohasem avatkoztunk az önök dolgaiba?
– Soha – mondotta meglepődve Pogány.
– Most azonban kénytelenek vagyunk figyelmeztetni önöket, hogy a svájciak vendégszeretetének is van határa. Attól félek, hogy áldozata vagyok annak a vendégszeretetnek, amelyet a magyarok iránt eddig éreztünk. A házamba fogadott ifjú magyar visszaélt a bizalommal, amellyel kitüntettem őt, midőn házam női tagjai tanításával megbíztam. Ezredes úr a helybeli magyarok vezetője. Szíveskedjék intézkedni, hogy a sértés ne maradjon megtorlatlanul, különben kénytelen volnék a szövetségi tanácshoz fordulni.
– Mi történt? – kérdezte ijedten az ezredes.
– Visszaélés egy svájci polgár jóhiszeműségével – felelt az órás, és eltávozott.
Estefelé az ezredes a magyarok kávéházának vette útját.
A kávéházban már javában állott a játék. Nagy fáraóbankot adott146 K. gróf, aki az elmúlt napokban Párizsból Svájcba emigrált. Szenvedélyes arcok tolongtak a zöld asztal körül, amelyen halomban állottak Napóleon aranyai.
Mindenkit lebilincselt az izgalmas játék, csupán egy férfi nem vett részt a kártyában: Pásmáti. Pedig más időben nemegyszer volt diadalmas vezére az ifjú ember a játékbank ellen indított hadjáratnak, és játékmodorát a legkorrektebb gavallérok is elismerték.
Az ifjú most egy félhomályos sarokban ült, háttal a játszók felé, és kezére támasztotta fejét.
Az ezredes megállott a háta mögött, és azt vette észre, hogy Pásmáti egy miniatűr képecskét szorongat a kezében. Barna, apácaképű, áhítatos tekintetű hölgy arcképe volt a miniatűrön. Szerelem, égi, földöntúli boldog szerelem volt az arcocskán, amelynél finomabb, gyöngédebb arc nem volt az Alpesek között. Az ezredes megismerte a képet. Az órásné arcképe volt.
Egyetlen kézmozdulattal kiütötte a képecskét az ábrándozó ifjú kezéből.
– Ön hitvány nőcsábító! – dörmögte Pogány.
A Byron-fejű ifjú talpra ugrott, és az ezredesre vetette magát. Vadul ropogtak az izmok, és az egykori branyiszkói oroszlánnak nagy erőfeszítésébe került, míg a vérig sértett ifjút le tudta rázni a nyakáról.
A fáraóbanktól felállottak néhányan, akik már elveszítették a pénzüket.
– Párbajt akarok! – kiáltotta magánkívül Pásmáti. – Megölöm a gazembert.
A kártyaasztal mellől fáradtan szólalt meg egy hang:
– Ugyan ne bolondozzatok! Szegény bujdosó magyarok nem szoktak egymás között párbajozni.
– Állok elébe! – felelt hetykén Pogány ezredes.
A miniatűr üveglapja eltörött a dulakodásban, és a drága arc beszennyeződött. Pásmáti vérbe borult szemmel fordult az ezredes felé.
– Ezért meghalsz! – mondta, és a képet a szíve fölé csúsztatta.
A fáraóbank reggelig állott. Pogány ezredes elveszítvén a pénzét, már csak abban reménykedett, hogy a nyertes bankár megkönyörül rajta. Pásmáti egész éjszaka fel és alá járt a kávéházban. K. gróf, miután beseperte a svájci magyarok pénzét, abbahagyta a játékot. (Mondják, hogy még aznap továbbemigrált.) A játékosok fáradt kétségbeeséssel, tompa dühöngéssel maradtak ülve helyükön.147
Pásmáti az asztalhoz lépett.
– Kíváncsi vagyok, hogy elintézhetem-e végre-valahára a közöttünk fennforgó ügyet Pogány ezredessel? Valóban gyáva hamiskártyássá lett volna az egykori branyiszkói hős?
Az ezredes fásultan ült helyén.
– Gyáva, gyáva! – ismételte Pásmáti.
Az ezredes talpra állott. Hohó, hisz ez ügyben itt némi anyagi előnyökre is szert tehet.
A zsebei konganak az ürességtől, és a város egyik leggazdagabb polgárának teend szívességet, ha elintézi Pásmátival ügyét.
– Tehát gyerünk – mondta némi élénkséggel. – A pisztolyok a lakásomon vannak.
Csendben, szótlanul hagyták el a magyarok a kávéházat. Egyik-másik elmaradozott, aludni tért. Mire a város végére értek, csupán a két szekundáns maradt a párbajozni induló felekkel.
Az ezredes fekete tokban kihozta a pisztolyokat a házából. A hóna alá vette, és nyugodtan megindult előre, a kis tisztásra, amely az erdőcske szélén húzódott.
A sors Pásmátinak kedvezett.
Először ő emelhette fel pisztolyát. Sokáig célzott, az ezredes nyitott szemmel állott tízlépésnyi távolságban.
A pisztoly csütörtököt mondott.
Az ezredes „kapásból” sütötte el a pisztolyt. Pásmáti megingott, aztán arcára bukott.
Néhány napig nem kártyáztak a magyarok kávéházában. Az ezredesnek kellemetlenségei támadtak a hatósággal, de egy helybeli tekintélyes polgár közbenjárására nem esett bántódása. A tanúk azt vallották, hogy Pásmáti vigyázatlanságból önmagát lőtte meg.
Hírlap jött Magyarországból. Reggelig ittak a magyarok. Néhány nap múlva az ezredes fáraóbankot adott a kávéházban, és tekintélyes összeggel vonult vissza.
(1913)148
