A fehérkutyás dáma

Full text search

A fehérkutyás dáma
Remzei, futár a déli hadseregnél, jóval a háború után vasárnaponkint egy asszonysághoz járt ebédelni, akinek meglehetősen tilalmas foglalkozása volt, szép lábú lányokat nevelt táncosnőnek, és a jó női tulajdonokat, szemet, szájat, hajat értékesítette, a pesti rendőrség már az idő tájt sem pártfogolta a női kultúra továbbfejlesztését, és Olgának gyakran szereztek kellemetlen meglepetést St. Hermandad sbirrjei, amikor egy-egy eltűnt leányzó után fölkutatták az Újvilág utcai lakást. Remzei – hajdanában futár a déli hadseregnél – mindig talpra állott, és mert fiatal korában vándorszínész volt, több-kevesebb sikerrel játszotta Olga megsértett nagybátyját. Ősz-öreg ember volt a futár, a titkosrendőrség előtt bőven emlegette a nagy fontosságú leveleket és egyéb küldeményeket, amelyeket gyakran álruhában juttatott a címzetthez. Bizonyos érmet viselt a kabátja alatt, és öcsémuramnak szólította a rendőrkapitányt. Vasárnaponként testhezálló, fekete kabátban üldögélt az asztalfőn, ha Olga hangulata megengedte, ünnepélyesen mondta el az asztali imádságot, sőt a szárnyast is fölszeletelhette, miközben angliai bujdosásairól mondhatott egyet-mást, saját kezűleg nyitotta föl évfordulókon a francia dombok borát, és Párizs nevét sóhajtotta, étkezés után elmondhatta, hogyan készül a török kávé, de mindez csak olyankor szerepelt a programon, ha Olga kegyes hangulatban volt, egyébként szótlanul, komoran és gyorsan folyt az ebédelés, mint egy hivatalos aktus, amelyen túlesni üdvös, az asszony még a kezét sem engedte megcsókolni rendes körülmények között, és mint egy dühös farkas nézegette, ha Remzei finomkodó kézmozdulatokkal állította össze a salátát.
– Te – te bankóhamisító! – mondta hideg gyűlölettel, mert Olga asszony többnyire olyan rosszkedvű volt, mint a barát a hajnali misén. Mindent utált, megvetett, a férfiakat úgy ismerte, hogy már tudomásul sem vette őket, a nők – ezt a szót tudta a legnagyobb gyűlölettel kiejteni, és az élet, a halál, a végzet szinte elviselhetetlenül kellemetlennek tűnt föl303 előtte. Halálos dühvel gondolt születése napjára, olykori nevetéseiért, önfeledt, derűs perceiről, egy régen elmúlt, szép délutánról, midőn a zöld budai hegyek között papirosról uzsonnázott a fűben Remzeivel, egy éjjeli kocsizásról holdfénynél, a városerdőben, májusi utazásról a Dunán a bécsi gőzhajóval, midőn zenekar mulattatta az utasokat, és a kapitány fehér kabátja fénylett, egy fiatal hajóstiszt megcsókolta a kezét, és keringőzni vitte, egy karácsonyi este, midőn a tűz előtt ült, és Remzei Romeó-t szavalta, egy szerenád (Remzei fiatal korából), midőn a korhely barátoknak káposztalevest főzött, és egy séta elhagyott kis vidéki temetőben, ahol szülei sírját kereste, és Remzei órák hosszáig vitte karján a koszorút: mindez rendes körülmények között ostoba, komolytalan és utálatos dolognak tűnt föl előtte. És ha szerelemről hallott, ah, a városon! Akkor szinte megrútult egyébkor nyugodalmas, szinte apácásan redőtlen, hervatag arca, amelyen néha az élettől való közöny finom, ábrándos vonalacskákat is fölfestegetett, mint komor őszi tájra egy furcsa kis hidat a sötét folyócska fölött, vagy egy messzi falu fehér tornyát, amelyen megnyugszik a szentimentális utazó szeme. A szerelem, mintegy maga a szó is, vörös posztó volt Olga asszony előtt, dühösítette, ingerelte, lassan olyan dühbe borította, hogy a déli hadtest futárját a két vállánál fogva hatalmasan megrázta: – Reiser, te kötnivaló, vén huncut, te talán hiszel abban, hogy szerelem is van?
Az egykori színész, aki egész életét romantikus alapokra rendezte be, több évtized óta vendégeskedvén Olga asztalánál, próbálta védelmezni állását:
– Kérlek, gyöngyvirágszál, már ismét a sötétebbik szemüveget tetted föl. Szerelem van. Például, magam is…
– Magáról ne beszéljen, Remzei úr, mert mi ismerjük egymást! – vágott közbe Olga. – Arról van szó, hogy férfiak megbolondulnak nőkért, perzselő szenvedélyek ébrendnek, s mindenféle hóbortos dolgok elkövettetnek. Erre feleljen, hogy miként áll ez a dolog, maga börtöntöltelék.
A futár kissé megszeppent a kemény hangtól.
– Nőkért nem merném tűzbe tenni a kezem – felelt bizonytalanul –, de férfiak már követtek el esztelenséget nők miatt.
Olga a kanapé közepébe ült, a két sarkát a szőnyegnek vetette, és úgy kiabált, hogy a madár kalitjában összerázkódott:
– Férfiak, nők… Hát hol vannak? Vannak gyönge, jellemtelen, sajnálatra méltó, nadrágot viselő lények, akiket férfiaknak hívnak, és vannak kegyetlen, gonosz, sűrű vérű asszonyszemélyek. A tollak a kalapnál,304 a francia sarok a cipőn, kivágott ruhák és a betanult mosolyok, szívhangok, titkos jelek és torokból jövő hangok mind azért vannak, hogy a férfiakat, ez üres bábokat megbolondítsák a nők. A szemeknek villanása, a kezeknek fogása, séták néma fasorokban és ajándékba adott ölelések, lopva kapott csókok meg az egész szerelmi mindenség nem ér egy hajítófát. Én még nem láttam olyan szívet, amely megrepedt volna a boldogtalanságtól, hogy csapna bele a tüzes istennyila. Remzei védekezett:
– A férfiak golyót küldenek a szívükbe a városerdő elhagyott részein, hurkot kötnek a nyakukba, és éjjelente mindig sétál át a Lánchídon egy-két csöndes férfi, aki azt méregeti, hol legmélyebb a Duna. Azok a vízre tapadó pillantások, az éjjeliszekrényre készített pisztolyok és álomtalan éjjelen a párnákba nyomott fejek, takaró alatti zokogások vajon miért vannak, ha nem a nőkért?
Olga csapkodott a két kezével:
– Minden férfi gazember, aki nő után búsul. Jöjjenek ide hozzám, majd én megmondom, milyenek a nők. Ismerem őket – a portékát! – tette hozzá, a foga között szűrve a szót.
Erős csengetés hallatszott a házban. Öklök döngették az előszoba ajtaját.
– A rendőrség! – jelentette egy barázdás arcú szobaleány.
– És a kutyás leány éppen a szalonban ül! – riadt föl Olga. – Remzei, dugd el a kutyás leányt, holnap megy vágyai mennyországába, Moszkvába.
Remzei, aki előtt egyébkor zárva voltak a lakás szalonjai – illedelmesen meghajolt egy fekete hajú, igen finom és tündöklő arcú hölgy előtt, akinek lábánál göndör szőrű, fehér kutyácska szolgált.
– Kisasszony, a rendőrség alkalmatlankodik, el kell önt bújtatnom. Nevem: Remzei, futár.
– Istenem, a vőlegényem kerestet! – felelt sápadtan az úrhölgy. – Bár meghalnék.
– Azt nem, úrnőm. Ellenben méltóztassék a ruhásszekrénybe fáradni.
A szomszéd szobában terjedelmes szekrény állott, ahová két-három nőt lehetett eldugni. A fehér kutyácska úrnője után ugrott, Remzei ünnepélyesen húzta le a kulcsot.
– Nos, uramöcsém! – fordult a benyomuló rendőrkapitányhoz.
A rendőrség legényei ismerősen járták be a lakást. A velencei tükör előtt egy nagy bajuszú titkosrendőr kedvtelve megállott.305
Egy dúlt arcú, halálsápadt fiatalember megragadta Olga asszony kezét:
– Asszonyom, ha volt önnek édesanyja, annak emlékére kérem, adja vissza menyasszonyomat.
Olga fölbiggyesztette a száját.
– Én nem ismerem az urat.
– Asszonyom, szerencsétlen, szerelmes férfi vagyok, öngyilkos leszek az éjszaka, ha azt a leányt, akit a legjobban szerettem, ön nekem vissza nem adja.
– Biztosan nem érdemli meg az a nő, hogy ennyire eseng utána. Talál majd érdemesebbet – felelt hidegen Olga.
Remzei a nadrágszárban csörgette a kulcsokat.
– Nem érdemes egy nőért, fiatalember – szólt közbe atyai hangon.
A fiatalember nem hagyta magát:
– Az a nő nekem mindenem volt. A jövőm, az életem, az álmom, a nyugovásom, a boldog ébredésem, hogy őt újra láthatom. Mielőtt megismertem volna, iszákos, verekedő, föld terhe, elhagyatott szegénylegény voltam. Kocsmahős, szoknyakergető, bicskarántogató. És az ő kedvéért – már egy esztendeje – megjavultam, dolgos, szorgalmas férfiú lettem…
– Mi az ön foglalkozása, szegény fiatalember? – kérdi Olga.
– Térképrajzoló vagyok.
– Lássa, nem érdemes egy nőért még csak élni sem, nemhogy szokásokon változtatni.
A fiatalember lehajtotta a fejét:
– Éjszakára meghalok.
A rendőrök a bajuszukat pedergették, a kapitány vállat vont, Remzei az ajtó felé tologatta a társaságot, és Olga asszony megsimogatta a fiatalember hátát:
– Ugyebár, kis, fehér kutyája volt a hölgynek? Már régen túl van a határon, elszökött táncosnőnek, fiam. Igyon egy pohárral a szerencséjére!
Olga asszony elfoglalta helyét a kanapé közepén, Remzeit maga elé állította, mint a tanulót a tanító.
– Remzei úr, e kis jelenetből is okulhat, hogy milyen szomorú szamár a férfi.
Az egykori futár engedelemkérő pillantás után a likőrösüveget megbuktatta:
– Csak én egyedül – mondta –, én vagyok az igazi.
(1914)306

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi