A templomi énekesnő szíve

Full text search

A templomi énekesnő szíve
Bálványosi a magányt szerette, mert az embereket megvetette. Ugyanezért a „Fácán”-nál éjfélkor mindig meg lehetett találni a sarokasztalnál, ahol szinte egymagának muzsikált kerti bor és szolyvai víz mellett, gyönyörűeket, hosszúakat ábrándozott, néha két hétig tartott, amíg egy-egy álmát megunta, de mindennapra tudott valamely új ábrándot fogni a csöndes étterem sötétes levegőjében, míg az ablak alatt meggondolva mendegéltek a fuvarosszekerek a lengyel vásárokra.
Egyszer például azt tette föl magában, hogy vőlegény. (Nappal egy csöndes állami hivatal újságpapirossal kitömött karosszékében nyújtóztatta a hosszú lábait, az ablak alatt csörögve futott a fekete bányapatak, és a falon a király piros kabátos arcképe és tiszteletre méltó szakálla, a „Fácán”-ban azonban az asztal fölött az ábrándos Rudolf hajtotta balra szőke fejét, és Stefánia oly finoman mosolygott, mint egy nemes rózsa; ah, rózsaszínű ruhája volt a koronahercegnőnek! Ábrándvilágát hányszor függesztette a láthatatlan szőke hajszálra, amely az éttermi képről lefüggött!)
Ekkor körülbelül negyvenéves volt Bálványosi, és a magányt azért kedvelte, mert elmúlt életében nagyon jól megismerte az embereket. A nőket… Húsztól harmincadik évéig az orfeumban ült, vagy magányos nőket lesett a bástyasétányon. Most a felvidéki városban, hivatali állásában jócskán előrehaladva, magányos sarokasztalánál senki sem mondta neki, hogy kései legény az uraság, a postakocsi már régen elment a fogadóból, a szürkülő hajak pedig csak akkor tetszetősek a hölgyvilág körében, ha ifjonti nemes homlokot öveznek a tavaszi tél hírnökei, mint napsütésben a szilvafa drága virágán maradt enyhe hópehely. Bálványosi tehát bízvást gondolhatta, hogy még vőlegény; szerelmes, mégpedig abba a kívánatos, sárga ruhás kisasszonyba, akivel csupán lustaságból, kényelemszeretetből nem állott eddig szóba, de holnap vagy holnapután kalapját megemeli előtte a régi püspöki templom környékén, midőn keblén353 remegő rózsáival a zenés miséről jön Ilona, hol a kóruson alt hangon énekel az angyaloknak és öreg kanonokoknak. A kalapját tehát kezében tartva, néhány fáradt szóval eljegyzi a püspöki templom énekesnőjét, aki pirossal szegélyezett sárga ruhájában, búzavirágos szalmakalapjában és délceg termetével már régen jön-megy a hegyi város hepehupás utcáin, a tisztek és diákok mindig utánanéznek a cukrász előtt, néhány öregúr a szájával csettint, egyébként meglehetős jó hírnévnek örvendez a leány, csupán egy templomi karnagyról beszélnek, aki még énekelni tanította, és akit részeges hajlandósága miatt megfosztottak állásától. Természetesen Ilonka sem beszélgetett tovább az elcsapott püspöki zenésszel, aki bizonyos ideig még bolyongott a városban, külső csárdákban üldögélt délutánonként az üres ivóban, amikor a gazda a sarokban szundikált, és a zöldre festett asztal lapjára a borba mártott ujjal nagy „I” betűket rajzolt, míg végképpen eltűnt a városból. Ilonka, mint zárdában nevelt leányhoz illik, a vallásban és az egyházi énekekben talált vigasztalást, sohasem tudakozódott a fuvolásnál a karnagy hollétéről, pedig a fuvolás jó barátja volt a vőlegénynek, még legutoljára is együtt látták őket a bástya körül sétálgatni, midőn a fuvolás pénzt csúsztatott az elcsapott férfiú kezébe… Ilona égre emelt szemmel adta elő szólószámait, és talán észre se vette, hogy a fuvolás ilyenkor égő gyűlölettel, lenéző megvetéssel függeszti rá a tekintetét.
Tehát Bálványosi, az állami bányák egyik igazgatója és néhány bel- és külföldi rendjel tulajdonosa, a „Fácán”-ban, ahol megközelíthetetlen zordonsággal üldögélt, Ilonát darab idő óta menyasszonyának tekintette, holott kényelemszeretetből még megismerkedni sem akart vele. Ah, egykor Natália, a boldogtalan királyné élt a szívben, akihez a szép valcereket írták a bécsi zenészek. Az özvegy trónörökösné másodszor férjhez ment. A spanyol királyné messze van a magyar Felvidéktől, Bálványosi tehát esténként a templomi énekesnővel társalgott, midőn a tisztek elmentek a hosszú asztaltól, az öreg pincér lábujjhegyen járt, és titkon megigazította a hamutartót a Bálványosi szivarja alatt.
Természetesen, sokáig csak a Kapisztrán János utcában sétálgattak.
Ugyebár, nem lehet házasságbontó, hogy a Kapisztrán János utca nem ebben a városban volt, hanem egy messze dunántúli zarándokhelyen, ahol Bálványosi egy darabig gyermekeskedett. Ez volt élete legszebb utcája, a házak esténként megannyi cifra templomi mécsesek, tömjénszagú barátok mentek nesztelenül bő köpenyegeikben, és az óra nyolcat ütött a toronyban, amely ilyenkor már láthatatlan volt, mintha az angyalok felhúzták354 volna a sötétség beálltával a régi mívű és cifra tornyot az égi kötélhágcsón, éjszakára egy sarokba helyezték, hogy az éjféli eső meg ne ártson a torony középkori királyéhoz hasonló ruházatának. Csak néha, óraütéskor adott hírt magáról a torony, hogy az égi lakosság kedvéért sem felejtkezett meg a Kapisztrán János utcáról. Bálványosi itt járt iskolakönyveivel, csizmácskában és hódprémes sapkában, a téli estéken csodálatosan tündököltek a csillagok az acélszürke égboltozaton és a földön, a lombfűrésszel készített házikók ablakaiban, Gyöngyvirágosi Rizába volt szerelmes, egy nyugalmazott százados leányába, akinek szeme, haja és szoknyája úgy lobogott, mint a láng, és akit, főként szép nevét sohasem felejtette el. Hová mehetett volna jobb helyre Bálványosi a menyasszonyával, mint a régi utcába, ahol véleménye szerint boldog volt.
A trónörökösné mint egy báli éjből megtérő tearózsa szendergett Bálványosi felett a falon, a jó úr azonban még néhány sétát tett a veszprémi várban menyasszonyával, elvitte Budára, az emlékezetes cukrászdába és a régen leégett nyári színkörbe és a „Hársfa”-vendéglőbe, Nyíregyházán. Bejárván emlékezetes ifjúsága helyeit, hódolatteljes kézcsókkal búcsúzott a templomi énekesnőtől.
– Kedvesem, ne haragudjon, hogy elvittem önt a „Hársfa” hordószagú kuglizójába, ahol kimondhatatlanul jó volt a zónapörkölt délelőtt, és a sör olyan sárga, mint az aranypénzű nyárfa levele, midőn a színészekkel és színésznőkkel kugliztam. Az ügyelő a bódéból hangosan kiáltotta a szereplő nevét, és akkor más aktor vette kezébe a golyót. Ó, mind jól dobott.
Kiöntötte maradék szolyvai vizét, és lassú léptekkel elindult hazafelé.
 
Egy estén, alighogy egyedül maradt Bálványosi régi és új menyasszonyaival a „Fácán” fogadó sarokasztalánál, Ilonkát éppen egy tűzoltómajális nagyszabású élményeihez öltöztette, lovaglópálcás, fekete ruhás, szürkülő hajú, elegáns hölgy nyitott be az étterembe, és csaknem ezt kérdezte:
– Ejha, Bálványosi, rólam teljesen megfeledkeztél? Pedig Pesten a kedvesem voltál.
Lujza volt a hölgy, aki akkoriban lóháton utazott Magyarországon, és alig talált várost a Felvidéken, ahol ne rejtőzött volna egy-egy férfiismerőse.
Férfiasan megrázta régi barátja kezét, miután tetőtől talpig végigmérte.355
– Megvénültél, Bálványosi.
A szürke úr ábrándjaiban megzavarva, kissé kelletlenül felelt:
– Pedig éppen vőlegény vagyok. Holnap lesz az esküvőm.
Lujza elefántcsont fejű pálcájával végigvágott az asztalon.
– Ezért aztán érdemes volt Pestről idáig nyargalni. Ne félj, Bálványosi, kezembe veszem a dolgot. Vagy elrontom, vagy rendbe hozom.
– Sajnos, még nem vagyok bemutatva a bizonyosnak – mormogta óvakodva Bálványosi, és a szivarhamut gondosan a porcelán baba kosarába verte.
Lujza legyintett:
– Régi szokás ez már a férfiaknál.
(1914)356

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi