Márciusné délutánja

Full text search

Márciusné délutánja
Márciusné, a vértanú özvegye tavasszal minden esztendőben ünnepélyt tartott budai házában. Egy fekete fátyollal letakart, nemzetiszínű szalagos acélmetszetről (amely egy köpenyeges, tollas kalapú gerillavezért ábrázolt) lekerült a fátyol, és kanyargós utcácskákból a vízmosta lépcsőkön a hegyoldalba ragasztott házba mindenféle öreg asszonyságok és öregemberek bandukoltak fölfelé. Tavasz volt, a Tabánban ragyogott a torony, és a harangütések messzire hangzottak, mintha a téli rekedtség elmúlott volna a harangok torkáról. Márciusné régi selyemruhában, fekete kesztyűben és fátyollal hajában tett-vett az ódon budai házikóban, virágokat helyezett kék porcelánokba, és az acélmetszetet gondosan megtörölgette.
– No, te lator – mondta nevetős hangon –, megint eljönnek az asszonyok, hogy rólad beszélgessenek.
Valóban topogott is már fölfelé a lépcsőkön két öregasszony, bánatosak, mint a temetői füzek, egy kis szél kellene csupán, hogy megrázza száraz gallyaikat.
– Isten hozta! – mondta Márciusné, és leültette az öregasszonyokat az acélmetszet alá. – Március nevében is köszönöm, hogy nem feledkeztek meg az évfordulóról.
Az öregasszonyok elhelyezkedtek, mint régi, mohos fejfák. Budai asszonyságok voltak, akik egész életükben a kályha mellett ülnek, húsz év óta nem voltak Pesten, a Várba szeretnének egyszer följutni, de félnek a siklóvasúttól, és életük és mindenük a vasárnapi templomjárás a Krisztinába. Tavasszal azonban meglátogatják Márciusnét, hogy a szokásos uzsonnát elfogyasszák. A kávét a kávéházból hozzák, a süteményt a várbeli cukrászdából… Komolyan, szájuk szélét törölgetve ültek az acélmetszet alatt, s egyetlen pillantást sem vetettek a „latorra”, akinek tiszteletére összegyülekeztek.
Újra nyílik a kis kertajtó. Cifra kis kalapban (amilyenben már csak169 Budán járnak), világos, de ócska köpenyegben egy madárfejű hölgy biceg föl a lépcsőn. A budaiak figyelmeztetőleg megérintik egymás könyökét. Az újonnan érkezettnek valóban karminvörösre van festve ráncos arca, amely olyanszerű, mint a kert sarkába vetett, eső marta, régi kályhacső.
– Szabadság, szerelem! – kiáltja vékony hangon a virágos kalap, amint megáll, hogy kifújja magát, viharosan ölelkezik Márciusnéval, és halkan, kotyogva beszélnek, mint mikor két vén tyúk összetalálkozik a sövénynél. A kiskalapos valamely rejtett helyről ibolyabokrétát vesz elő, és gyorsan az acélmetszet alatt elhelyezi.
– Úgy, úgy, Kornélia, te mindig kényeztetted e latort, pedig nem érdemelte meg! – mondja Márciusné.
– A vértanú mindent megérdemelt! – felel áhítatosan Kornélia. – Istenem, mikor a régi Nemzetiben játszottam, és ő az első sorból tapsolt!… Talán „Gringoir”-ban vagy „Bánk bán”-ban… Szabadság! Szerelem! Csupán az ő kedvéért szeretnék még egyszer fiatal lenni!
– No, lator! – szól Márciusné, és int a fejével a képnek.
A tollaskalapú bő köpenyegéből egykedvűen nézi a társaságot.
– És Körmöcziné hol maradt? – kérdezi az egyik budai asszonyság. – Tavaly nemzetiszínű övvel a derekán és zászlóval jött fiákeren.
– A jó Fáni meghalt, hölgyeim – felel élénken Kornélia, és egy holtember-képű tükörben megigazítja kalapkáját. – Igen… igen… A forradalmi hölgyek társasága eggyel kevesebb lett. Eggyel kevesebben ápoljuk a vértanú emlékét márciusban. A jó asszony bizonyosan azt hiszi, hogy a másvilágon újra pásztorórázhat a vértanúval, mint egykor a városerdőben…
– Amikor az esernyőmmel megvertem mindkettőjüket! – szólt közbe Márciusné.
Kornélia gyors mozdulattal megsimogatta a háziasszony karját:
– Kedvesem, igen helyesen cselekedett… Habár Körmöcziné váltig hangoztatta, hogy szívesen szenvedett a vértanúért. Ma chčre! Ördöngös férfiú volt a vértanú!
– Hallod, lator? – szólt ismét a közömbös acélmetszethez Márciusné. – A dámák manapság is emlegetnek, pedig azóta nemigen van olyan férfi Budán, akivel össze ne szűrték volna a levet. Mindegy a dámáknak, hogy forradalmi ezredes vagy cserepár dobos valaki. Csak férfi legyen.170
A régi katonai temetőből látogatóba jött mohos fejfák méltatlankodva csóválták meg pókhálós fejüket.
– A vértanú szent férfiú volt! – mondta az egyik bizonytalankodva, mint az esővíz csurog be a rossz ablakon.
– A legszebb ember volt Magyarországon. Olyan hangja volt, mint az oroszlánnak… Szabadság! Szerelem! Mikor ezt mondta, ugrálni kezdett a nők szíve!…
– A nők szíve! Majd mit mondtam – felelt Márciusné, és megvető pillantást vetett az acélmetszetre. – Bolond lator volt a vértanú, aki minden szoknya után szaladt. Azt hitte, hogy az egyik krinolin nem olyan, mint a másik krinolin. Az én barhentnadrágom azért nem tetszett neki, mert Körmöczinének vászonalsója volt…
Ma chčre, barhentet csak falun viselnek – szólt közbe élesen Kornélia.
Márciusné erre olyan vörös lett, mint a pulyka.
– Sajnálom, hogy ilyesmit kell hallanom. Azt hittem, hogy ti jó barátnőim vagytok. S most kiderül, hogy mind hamis kígyók vagytok. Egytől egyig a vértanú szeretői voltatok. Ó, istenem, micsoda elvetemültség is kell ahhoz, hogy a jó barátnőt a háta mögött kijátsszák a férjjel.
– Drágám, ti nem is voltatok törvényesen megesküdve – szólt könnyedén Kornélia.
– Mindjárt megseprűzlek – felelt Márciusné. – Életében elvettétek tőlem a nyomorult latort, kifestettétek az arcotokat, emelgettétek a szoknyátokat, a derekatokat ráztátok… Azt hiszitek, hogy én nem tudom, hogy mi kell egy férfi elcsábításához? Csak a harisnyakötőt kell neki megmutatni.
– És a szívnemesség? A lélek műveltsége, kedvesem? – kérdé csodálkozó hangon Kornélia.
Márciusné gyűlölködő pillantást vetett a vértanú arcképére.
– Hallod, te lator? Tudod most már, hogy mivel tettek bolonddá?
Fölkapta a fekete vásznat, amellyel az acélmetszet az év többi napjaiban leborítva szokott lenni, és gyors mozdulattal a vértanú képére borította.
– Úgy – mondta. – A nemes szívű dámák most már nem látnak. Odakünn öreg botnak kopogása hangzott.
Jégszürke fejű, görnyedt hátú, honvédsapkás férfiú botorkált az ecetfák alatt. Mintha az elszökött tél térne vissza a budai hegyek közül.171
A nadrágon, a cipő fölött három gomb és zsinór volt.
– Paja bácsi! – kiáltotta lelkesen Kornélia.
Márciusné gyűlölködő pillantást vetett az egykori színésznőre.
– Az én házamban én fogadom a vendéget – mondta sziszegve és mosolyogva. Tél apó elé sietett.
Megveregette a hátát, megsimogatta a kezét, dédelgetve a karja alá nyúlt.
A budai temető fejfái a viklerek alatt összeérintették a könyöküket.
– Szegény vértanúm! – sóhajtotta Kornélia, és alig hallhatólag fütyülni kezdett a tükör előtt.
Az öreg honvéd tempósan, nagyot nyögve helyezkedett el egy magas hátú székben.
– Ej, haj! – mondta egy bedőlt sírboltból. – Azt a huncfut vértanút még mindig szeretik az asszonyok?
Bizonyos fáradtsággal végiggurította fénytelen, kék szemét a társaságon.
– Kávézzunk! – mondta özvegy Márciusné, és mosolygott, mintha előre érezte volna a kávé illatát. – Kávézik, Paja bácsi? Vagy borocskát akar? Van ám az is a háznál.
– Kávécskát, fiam – felelt az öregember.
A budai asszonyságok elhagyták a sírdombot, ahol szomorú ciprusként üldögéltek, közelebb húzódtak az asztalhoz.
Csupán Kornélia álldogált halkan fütyörészve a holt tükör előtt. Megnézte magát oldalról, sőt hátulról is.
– Szabadság! – mondta dalolva.
– Az, fiam – felelt Paja bácsi.
A kávésibrikek a viaszosvászonra kerültek, és a sütemények omlósan pislogtak ki kosarukból.
Halk kanálcsörgés hangzott föl.
Paja bácsi lesimította szakálláról a kiflimorzsát:
– Nem is volna rossz gazdag embernek lenni – mondta dohos hangon. – Mindennap ilyen kávéval lehetne élni.
A vértanúról, az ördöngösről többé szó nem esett.
(1913)172

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi