TIZENKETTEDIK FEJEZET • A levágásra ítélt láb története
TIZENKETTEDIK FEJEZET • A levágásra ítélt láb története
És egy este, egy őszi este, amikor a holdvilágot csak sejteni lehetett, mert elbújtatták előlem, a Madám új témával jött Zöldné látogatására, mint ezt már vártam.
E. budapesti orvosról volt szó, akit a napokban hívtak be a szanatóriumba olyan betegséggel, amelynek érdekében föl kellett áldozni egyik lábát. E. orvos ezt tudta, és hősiesen viselte magát betegszobájában.
Részt vett az orvosi konzíliumon, amelyet beteg lába fölött tartottak a szanatóriumi orvosok, amikor a Madámra is szükség volt a szobában, minthogy az orvosi tudomány mai állása több szabadságot engedélyez a nőknek.
A Madám esti előadása szerint az orvos maga jelölte meg azt a helyet a lábszárán a térde fölött, ahol az amputációt javasolta.
– Itt kell elvágni – mutatta –, főorvos úr! – szólt a fehérlepke külsejű Madám, és most váratlanul ágyamhoz lépett, fölemelte a barna teveszőr takarót, az alatta levő lepedőt, amelynek mélyén áhítatos szívvel hallgattam a Madám mindig kellemetes, folyamatos előadását, és két végtelenbe nyújtott, sokat próbált, sokat szenvedett, csontig lesoványodott meztelen lábszáraim egyikén mutatta meg azt a helyet, ahol E. orvos lábát holnap délelőtt az orvosok levágják.
Megmutatta mégpedig Zöldnének, aki előtt nem voltak ismeretlenek ezek a sárgává hervadt lábszárak, mert állítása szerint álmában sokszor feléje rúgtak.
Istenem, mennyivel finomabb, fehérebb, gyengédebb kezei voltak a Madámnak, mint eddigi ismeretségeimnek, midőn lábammal foglalkozott!
– Itt kell levágni – javasolta a főorvos úr – ismételte a Madám, és gyengéd titokzatossággal, alig észrevehetőleg, mint ez már a jó ápolónőnek szokása, megsimogatta a lábamat.761
– A maga kedvéért, asszonyom, még ebbe is beleegyeznék – mondtam olyan hangon, amelyet magam is alig hallottam.
Zöldné felfigyelt a kanapéról:
– Mit beszél megint ez az őrült?
– Semmit, alszik – felelt a Madám, és visszatelepedett Zöldné mellé, hogy a kedvére való témakörről, a pestkörnyéki házakról tárgyaljon, ábrándozzon.
Csak a beszélgetés végén (Pista bácsi jöttére) tért vissza E. főorvos problémájára:
– Nem tudom elképzelni, hogyan tesz eleget hivatásának az a férfi, akinek fél lábát levágják.
– Ha muszáj, meg kell történnie – felelt egykedvűen Zöldné.
Még egy éjszakai gondolatra való szót vetett oda az angyali Madám:
– Nagyon sajnálom szegényt, oly türelmesen fekszik az ágyban, mint egy gyermek.
Ezen aztán elgondolkozhattam egész éjszaka…
Vajon nem nekem szólt ez a megjegyzés?
Andalító gondolat volt azt hinni, hogy nekem szólt, és Zöldné hiába kínozott ezen az éjszakán, türelmes voltam, mint E. doktor a szobájában.
Másnap persze alig vártam az angyali Madám megérkezését, hogy hírt hallhassak a láb további történetéről.
Zöldné mérgesebben nézett rám, mint máskor, mintha megsejtette volna ez a vasorrú bába, hogy már nemcsak a fantomokkal, a téboly jelenségeivel foglalkozom magamban, hanem érdekelni kezd a valóságos élet is. Mintha kiszökni próbálnék borzasztó, csontos markaiból…
De végre megjött a Madám, és éterszagot hozott a betegszobába. Elmondta az operáció történetét. E. doktor lábát levágták, mégpedig valóban azon a helyen, ahol ő megjelölte.
– Nem engedte magát elaltatni – mondta emeltebb hangon (mintha valóban példaadás céljából mondaná a hőslelkű orvos történetét). – Csak éppen azt a helyet érzéstelenítették, ahol a műtőorvos762 dolgozott. Ő maga intézkedett az utolsó percig, kérte orvostársait, hogy ne sajnálják őt, aminek meg kell történnie, az úgyis elkerülhetetlen. Még búcsúzott is a lábától. Igaz, hogy ekkor már reszketett kicsit a hangja, de nem sírt, nem jajveszékelt, hanem igazi férfi módjára viselkedett.
Az igazi férfit nagyon hangsúlyozta a jó Madám.
A többi mondanivalóját már csendesebben folytatta:
– Igaz, hogy elájult az operáció alatt, és még mindig eszméletlenül fekszik szobájában.
Zöldné szárazon hallgatta a történetet, egyetlen megjegyzése sem volt, mintha legalábbis azt várta volna titkon, hogy majd valami tragikus fordulattal végződik az ügy. S miután ez nem következett be, megcsalatkozott.
– Legyen olyan szíves, Barcsainé, nézze meg holnap azt az erzsébetfalvi házat, amelyről beszélgettünk, mert komoly vevő van a láthatáron. Engem ma felkeresett a háztulajdonos, és kijelentette, hogy tovább nem vár.
Így szólt Zöldné szárazon, mintha máris elveszett volna ez az üzlet, amelynek létrehozásán fáradozott.
– Csak vasárnap mehetek, mert akkor vagyok szabad – felelt zavartan a Madám.
– Jó, majd megpróbálok a háztulajdonossal beszélni, hogy várjon még egy darabig.
Így Zöldné, és ezen az estén kevésbé volt ábrándos hangulatban, mint máskor. Nem szerette, ha az ő tudta, közvetítése nélkül adtak el külvárosi házakat. Ezért nem érdekelte az orvos lábának históriája.763
