A királyné költője

Full text search

A királyné költője
Irmafy olyan nemes embernek érezte magát, mint Szent Lajos. Gyönyörködött a saját lépteiben a városerdő sétányán, a szakállát is szerette, órákig elnézegette a kezét, midőn a tollat ujjai közé vette… egy régebbi kor költője volt, és hitt a bűbájokban, csodákban, végzetes asztalkákban és boldog vagy tragikus véletlenekben. Verseit a halálról és halhatatlanságról fogalmazta, valamint a nőkről, akikkel itt-ott megismerkedett.
– Majd olvashatja – mondta jelentőségteljesen, midőn a Váci utcában néhány szót váltott egy asszonykával vagy kisasszonnyal.
Néha ebédelés közben is verset írt, és délutánonként mezei virágokat gyűjtött a budai oldalon, a hegyen, miközben egy képzeletbeli nővel társalgott.
– Asszonyom, a kegyed szemének színéhez igazodnak e tájon az ibolyák! – mormogta, és csak a tavaszi levegő reszketett körülötte. – Vajon a szívének virágai merre nyíltanak?
Majd egy kisasszonnyal ismerkedett meg, aki a Bömer házban zongorázott, és Irmafy kvártélyát e házba helyezte. Egyszer néhány szót váltottak a lépcsőházban, Irmafy értelmesen megmondta a nevét, és a kisasszony nefelejcs virágos kalapkája eltűnt a grádics kanyarulatánál.
– Őt Isten küldte nekem! – írta Irmafy egy versére alkonyattal.
Estefelé természetesen fokozottabban működött fantáziája. A belvárosi kiskocsmában, sör- és pipaszagú szobácskákban, ahová az írók és költők úgy vetődnek be, mint messzi útról jött vándorok, az óra a forradalom óta nem mutatja az időt, az asztalfőn olyan öreg elnökök üldögélnek, akiknek már a nevét sem tudja az új nemzedék, mint az egykor dalos feketerigóét elfelejtették a sötét kalitkában, midőn az zordonságában végleg elhallgatott… pedig egykor mindenki tudta az „Uhr”-nál… e füstös bolthajtások alatt Irmafy társának20 sokat beszélt a hercegnőkről, grófnőkről, előkelő belvárosi dámákról, akikkel napközben találkozott.
A hercegnő a budai várkertben fogadta tavasz első reggelén, és ő maga is jázmin volt ez idő tájt. Ibolyaszemén a pillák, mint az áprilisi felhőkkel bújósdit játszó napsugár; minden hajszálát külön fésülték meg a frájjok, keskeny kezében az Örökzöldek című könyvecskét tartotta, és a félcipőjén fénylő csat volt.
– Hallottam önről, és ismerni akartam.
Irmafy a pohárba dugta az orrát, és elhallgatott.
Éjfél felé „X. grófnéról” beszélt a szomszédjának – amint ez idő tájt a grófnékat nevezték. Mennyit tudott e hölgyről Irmafy! Ismerte gyermekkorának szenvedéseit, midőn a versírók könyveiben keresett vigasztalódást! Tudta, hogy férje meg nem érti őt, és ő csak azért sóhajt, hogy végre jönne valaki, akinek átnyújthatná legnemesebb ajándékát, óaranyból vert szívét.
– Azt szeretném, ha valaki megfogná a kezem, és oly gyengéden beszélne hozzám, mint egy gyermekhez – szólt a grófné. – Ah, unalmas, hideg, fénylő társaság! Kunyhóban vagy hónapos szobában szép az élet!
Irmafy ezután egy nyelésre nagy pohárral felhajtott.
– Nők: gyermekek… A szavak színes kavicsait szeretik a kezükbe venni…
Az irodalmi asztaloknál sajnálták és gúnyolták a jobb sorsra érdemes Irmafyt. Minden éjszaka azt várták, hogy a Dunába ugrik, mire a bakterek hajnaltájban elhagyják a nyugodalmas kapumélyedéseket.
Irmafy azonban a véletlen és babonaság folytán más végzetre volt kiszemelve.
Egy délután, midőn keskeny íróasztala fölé hajolt, hol oly gondosan szokta volt írni a betűket, mint a szerzetesek a szent könyveket, királyi eredetre valló kezében megmozdult a toll, és különböző ákombákomokat vetett a papirosra.
Irmafy úgy érezte, hogy félálom ereszkedik szempilláira. Meleg hullámok nyaldosták, másvilági zene hangzott, hipnotikus álom kerülgette, mintha egy gonosz ellensége a távolból szuggerálná az akaratát… A láthatatlan szellemkéz vezette kezét, és amikor végre magához tért, már sötét volt kis szobájában, és az emeletről többé nem hangzott a zongoraszó. Mintha az öles falban (ahogy a régi pesti21 házakat építették) egy asszony zokogott volna, akinek a zokogása nagyon hasonlított egy nőéhez, aki Irmafyt egyedül szerette az életben.
Gyertyát gyújtott, és még mindig kábultan nézett körül. A falióra nyolcat mutatott, a kezében különös zsibbadást érzett, és a keskeny íróasztalon egy ötvenforintos feküdt, amelyet félálmában rajzolt. Szakasztott olyan volt, mint azok a régi ötvenforintosok, amelyekkel Aigner Lajos egykor verseskönyvét honorálta. A bankót a mellénye zsebébe csúsztatta, és gondtalanul kötötte meg a nyakkendőjét, megdörgölte a cipőjét, és hullámos haját hátrafésülte. Néhány perc múlva rugalmasan, életkedvvel haladt végig a Belvároson, és kandi pillantást vetett az ablakokra, ahol a polgárok már nyugodalmasan vacsoráztak. A gőzölgő tálak körül megelégedett arcok, rózsaszínű az asszonyok nyaka, a gyermekek már a küszöbön látják állongani a homokemberkét, és ifjú nők várják az ábrándos éj változatos gondolatvilágát.
A „Csigá”-ban már olyan sűrű volt a füst, mint egy rablótanyán, a különszobában, a költők asztalánál a kispörköltek és savanyú tüdők elmentek a mellények alá, harmatozó üvegben állott a hideg bor az asztal közepén, és az arcok kipirultak a vacsora élvezetétől. Éppen Irmafyt szidták.
– A fényes cipők bolondja! – kiáltotta egy púpos író. – A nők szerelménél csak pénzüket óhajtja jobban.
Irmafy az asztalkendőt a nyakába kötötte, és bizonyos benső megelégedéssel költötte el vacsoráját. Beszélhetnek ezek a szegények, amit akarnak, egyik se rajzolt ötvenforintosat délután.
A bor azonban nem ízlett úgy, mint máskor, és a hercegnő felől hiába tett fel kérdést egyébként hallgatag szomszédja, egy rejtvényszerkesztő.
Még éjfél előtt fizetésre hívta meg a kocsmárosleányt Irmafy, és gőgösen vonta elő mellényzsebéből az ötvenforintosat.
A púpos író elhallgatott, mások is némi tisztelettel néztek Irmafyra. A színházi súgó ajánlkozott, hogy a „Török Császár”-ig elkíséri Irmafyt.
Másnap, midőn Irmafy felébredt, egy rendőrtiszt vörös bajusza szúrta meg arcát, amint a párna alatt kotorászott.
– Hol vannak a többi hamis ötvenesek? – kérdezte.
Ezután Irmafy két esztendeig nem volt látható a Váci utcában.22
*
Irmafy ismét verseket ír, és egy vidéki nyomdász kiszedi a könyvecskét.
A fogház ősz hajakat, bánatos hajlottságot és megalázkodást rakott Irmafy egykori gőgös fejére. A szeme körül ráncok keletkeztek, amelyeknek eredetét hiába kereste tükrében, az ajka úgy mosolygott, mint a sárga levél reszket a fán. A keze átlátszó volt, és a kockák elválasztó vonalai lekoptak kabátján.
A bánat könyve: ez volt a kis füzetnek a címe, és Irmafy csak késő este hagyta el szobácskáját, hogy könyvében gyönyörködjön egyik-másik könyvkereskedő kirakatában. Félve suhant el a könyvesbolt előtt, és még az utca túlsó oldaláról szemlélte egy darabig a zöld füzetet a kirakat ablaküvege mögött.
Egy áprilisi estén, midőn Irmafy felgyűrt kabátban ismét elsietett a bolt előtt, az öreg könyvkereskedő hirtelen kinyitotta az üvegajtót.
– Irmafy úr! – kiáltotta.
A költő megrettenve állott.
– Fontos közlendőm van, tessék irodámba fáradni – szólott az öreg, és ezüst fejét bólongatta.
A szűk irodácskában ezután így beszélt a kereskedő:
– Nemrégiben boltomban megfordult Ferenczy Ida, és a királyné számára magyar könyveket vásárolt. Többek között az ön könyvecskéjét is feltettük az udvari hintóra. Néhány nap múlva ismét boltomba lépett a nemes hölgy, és A bánat könyvé-t még egy példányban megrendelte a felséges asszony könyvtára számára. Részvéttel értesült az ön sorsáról, amelyet néhány szóval lefestettem.
Ezen az estén váratlanul megjelent az elveszettnek hitt Irmafy a „Csigá”-ban. Igaz, hogy egy magányos asztalnál foglalt helyet, mint bukott ember, de nyugodtan falatozott, hideg bort ivott, és a jóindulatú rejtvényszerkesztőt éjfél után asztalához hívta, midőn titokzatos szavakkal ecsetelte előtte a magas helyről jött érdeklődést.
A púpos legyintett a szomszédban:
– Irmafy nem javult meg az áristomban. Éppen úgy hazudik, mint azelőtt.
Ámde napról napra többen hallották az ezüst fejű könyvkereskedőtől a tényállást, és Irmafy is naphosszant a budai vár körül csavargott. Elgondolkozva, lehajtott fejjel, szinte áhítatosan ballagott estefelé23 Pestre, és a jóindulatú rejtvényszerkesztő kérdésére imádságos hangon válaszolt:
– Budán jártam… a Várban…
A „Csigá”-ból a különös hírek elterjedtek a városban. Irmafy most már a templomokat is sűrűn látogatta.
– A jóságos királynéért imádkoztam – mondta ismerőseinek, akik apránként visszaszállingóztak.
Magányos asztalánál a kiskocsmában gyakran leültek a költők. Egyszer a púpos is engedelmet kért a letelepedésre… Éjfélkor áhítatosan az ég felé emelte poharát Irmafy.
– A legszentebb és legszebb asszonyért Magyarhonban! – mondta végtelen imádással.
És egyszer valóban a királyi udvarból pecsétes levél érkezett Irmafy nevére és benne némi ajándék a szerencsétlen költő számára.
Irmafy ekkor fényes délben megállott a Váci utcában, többé nem fogadta régi ismerősei üdvözlését, ajándékozva ejtett el egy-két szót a rejtvényszerkesztő előtt. Estére egy előkelő polgárcsaládnál vacsorázott, meghívások kerültek asztalára, a púpos író keresztapának kérte fel… Rajongó nők leveleket írtak… Ábrándos kisasszonyok álmukban feleségül mentek hozzá. – Történt ez Pesten, 70-ben.
(1916)24

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi