A gyertya egy tiszta házban
A gyertya egy tiszta házban
Egy kis olajfából faragott feszület állott évek óta az éjjeliasztalkán, a mécses és a homokóra között (ezenkívül egy ócska Biblia, amelyből bajos napok estéjén elaluvás előtt ész nélkül olvasott), s egy szerdai reggelen, láthatóan minden ok nélkül, megmozdult a feszület, ingadozni kezdett kis ezüsttalpán, majd lezuhant a szőnyegre.
– Különös ómen – dünnyögte egy deres fejű, az élettől régi tajtékszínűre füstölt arcú, ősapák farkasbozontú szemöldökével rendelkező, asszonyszáj alakjára nevelt bajuszú, mogorva kedvű úriember, amíg derekát meghajtotta a feszület után. Felvette, megsimogatta, és a következő dolgok jutottak eszébe:
Legelőször egy toronyfolyosót látott, csiga alakban kanyarodó grádicsot, amelyen a porban, salétromhulladékban, nyikorgó fában régi emberek lábnyomai látszottak. Mintha csupa olyan métermázsás emberek jártak volna erre azelőtt, akiknek súlyos talpától nyomban kikopott a fa. S olyan nagy fejük volt, ha kidugják vala a keskenyre szabott ablakon, többé visszavonni nem tudják. A harangláb falából mindaddig ordít a kékre vált arcú lovag, amíg a kőmívesek jönnek, s a falat kibontják. Ugyanezért Orgonás, e történet hőse már akkor, húsz év előtt is óvakodott fejét kidugni az ablakon, pedig odalent a városban nagy ünnep volt, egy rongyos kabátú, vörös szakállú védőszent neve napját tartották, a szomszéd falukból eljöttek segíteni a papok, a kitűnőbb polgárok kapuiban oltárokat emeltek gyepből és virágból, füstölgő zsolozsma zengett a város felett, a városháza előtt minden percben belesütötte a mordályt a hajdú a hangcsináló pléhkúpba, és a zömök, puskaportorony külsejű harangláb lengeni látszott együtt a harangokkal.
Orgonás egy nő után szaladt a torony lépcsőjén, az ünnepet nézni az ablakból. És most már nem is emlékezett egyébre, mint a nő harisnyájára. A félcipőcske felett piros karikás harisnya volt az, amely139 előmozdította a láb kövérségét. E korban nem mindennap voltak láthatók az úrinők lábszárai, csupán kivételes alkalmakkor, midőn almát szüreteltek a fán, vagy a padlásra mentek tojás után. A félhomályos harangláb csigalépcsőjén még sohasem látott női lábat Orgonás. S ugyanezért úgy megnézte, hogy húsz év múlva sem felejtette el.
Jövendő élete volt e meglehetősen telt, de nyúlánk piros karikákon példázva. Háziasság, a gyermekek után való szaladgálás, karácsonyi éjszakákon való templombamenetel, fáradhatatlan járás-kelés a ház belsejében, a fürge felkelés a hajnali nagymosáshoz, végül a megholt férje sírhalmához való gyakori zarándokolás látszott e fiatal lánylábakon; bizonyosan kenyérillata van a térdének. – És Orgonás valóban egész életében kereste a hasonló piros karikás harisnyákat, és soha többé nem tudta megtalálni. Csupán az olajfeszület maradt emlékben a nőtől. Agglegény volt, és a Bibliát azért tartogatta a közelében, hogy ne haljon meg társtalanul, mint egy lomha árnyék elenyészik a tanyaház falán, midőn a távoli mezőkön lépteket hallanak a vándorlegények, s gyorsan elfojtják a tüzet.
Néhány nap múlva útban volt ama felvidéki város felé, ahol a toronylábat helyén találta, a fedett fahíd alatt úgy zúgott a víz, mint az emlékezet, vászonszaga volt egy csodálatos görbülő utcának, és a boltban megtalálta Fannit, az egykori piros harisnyás lányt. Arca olyan fehér volt, mint a fejkendője.
– Nem nagyon volt érdemes élni – szólt Fanni, miután túlestek a kölcsönös meglepetésen. – Sok üveget törtem életemben, mert sok bánatom volt. Az uram is meghalt időnek előtte, mint egy gyümölcsfa, amelyet nem tudunk felnevelni. De van egy lányom, majd megismeri. Ő római katolikus, és Fannynak írja a nevét.
Este, miután a boltot bezárták, vacsorához terítettek a régi házban. Csengett a régen használt óezüst, ritka porcelánok sápadtan jöttek elő a szekrény mélységéből, a damasztabrosz földig ért, és a karos gyertyatartókban olyan gyertyák égtek, amelyekre szentek mennybemenetelei és megdicsőülései voltak aranyba mártott tűvel rajzolva, királynék és klastrom-főnökasszonyok gyertyái. Régi ház volt ez, a bútorokat csak akkor tolták el helyükről, ha valaki meghalt a háznál, és a temetésre távoli atyafiak is eljöttek. Már a nagyapák gazdag emberek voltak, s ugyanazon kereskedést folytatták. Magyar ruhában vagy lengyel dolmányban festették le magukat a140 vándorpiktorral, többnyire legelső emberek voltak egyházukban, és nagy körültekintéssel haltak meg. Csupán a Fanni férje követett el némi rendetlenséget idő előtti halálával. Ámde, a ház és levegője olyan nyugodt volt, mintha a falon függő bölcs pátriárkák uralkodnának most is az asszony helyett. Egy Deák-kabátos, poros szakállú vén összeráncolta homlokát az olajfestményen, amikor Orgonás gácsérbajusza szaglászódni kezdett a házban.
A vacsorázóasztalnál Orgonással szemben egy nyúlánk, fiatal hölgy foglalt helyet. Barna volt, s kis, piros csokor a nyakába kötve. Olyan hosszú szempillája volt, amilyent az utazó még sohasem látott. A szemöldöke íj alakú volt, mint az egyiptomi falfestményeken a nyilasok íja. Az orra egyenes, de mégis kíváncsi. Míg ajka oly mozdulatlan, mint a titok az aranyszelencében. A gyertyafény megvilágította a fülét és nyakát. Olyan gyengéd színek látszottak akkor, mint a frissen hullott hó színe a kivilágított ablakpárkányon.
– Nemde Rebeka kisasszony az Ivanhoe című regényből? – kérdezte Orgonás könnyedén.
– A leányom – felelt egyszerűen Fanni.
A vacsora vége felé kiderült, hogy ebben a házban sokat beszélgettek Orgonásról.
Mikor odakünn havazott, és a keresztútnál bizonyosan megfagyott a vándorlegény, Szent Anna tornyában az óramű hosszadalmas lánccsörgetés és a nehezékek fáradt vonszolása után (mintha mindegyik fogaskeréken egy macskabundás, kárörvendő kísértet gubbasztana) ütötte el a nyolc órát, s az ércnek kondulása volt már csak egyetlen jele a földi életnek a hóförgetegbe borult városka felett: Fanni házában a megbízható kályha körül vagy ágy dunyhái alatt az anya sokszor beszélt növekedő leányának ifjúságáról – természetesen sohasem gondolt arra, hogy Orgonás még él valahol a világon, s egyszer beállít, mint az újvilágból egy meggazdagodott farmer.
Az elbeszélések szerint Orgonásnak ugyancsak magyar ruhában – de színesben, a búzavirágéban vagy a bíbornokokéban – kellett volna megjelenni, lehetőleg lóháton.
Máskor, midőn az ősz hosszant ásított a városka felett, mint Rocambole regénye: a kéményekből mélázva szállt el a füst, mint a lakók kedve és ifjúsága; a sárga levelek beköltöztek a mezőkről a városka udvaraira és girbegurba utcáira: mintha odakint nem éreznék141 magukat biztonságban éjszakára; az almáriomban hirtelen nagyot reccsent valami, mintha egy halott keze nyúlkálna a borosüveg után: anya és leánya bolyhos kendőkbe burkolva üldögéltek a ház körül futó folyosón, és a platánlevelek úgy sodródtak el visszahúzott lábaik mellett, mint a kisgyermekek lelkei.
Ilyenkor Orgonás furmányosszekéren, kék frakkban, galambszínű nadrágban és köcsögkalapban érkezik a városkába. Költeményes kis könyvet olvas útjában, amelybe száraz virágok vannak préselve. A szemén csendes mélázás, mintha nem akarna semmit, csak a gondolatainak élni. Olvasmányok és másvilági fények fürtös homlokán. Csendesen elsétálni a ház előtt.
Majd a védőszent májusi ünnepnapján anya és leánya felmentek a haranglábba, hogy a piacon lezajló ünnepséget megszemléljék. A tömjénnek ugyanazon szaga volt a háztetők felett, a hegyoldalból vágott virágos bokrok úgy fehérlettek, mint térdeplő fehér menyecskék az oltárok körül, míg egy bolond akác az ifjúság mézes, szirupízű emlékeit lehelte magából, mint egy nagy kémény, ahol a múlttal tüzelnek.
Orgonásnak ilyenkor a toronykötélbe kellett volna kapaszkodnia, és fecske módjára repdesni a nagy harang körül.
Az utazó piros bort ivott kristályedényből, és néha úgy látta magát és a társaságot a gyertyák fényében, mintha valamennyien kerek szemű, élettelen viaszfigurák volnának egy panoptikumban. A panorámát zálogba csapták, és ők ülnek egy kamarában, s mindig csak egymást nézik.
Az idősebb Fanni visszavonult, hogy kisírja magát a szomszéd szobában.
Orgonás hosszadalmasan a leány arcába nézett, és a merengő szembe mélyedt. Előrehajolt, és vén színészrutinjával megfogta Fanny kezét.
– Hány esztendős vagy?
– Tizenhat.
Orgonásnak könnyes lett a szeme.
– Annyi volt az anyám is – mondta csendes megadással Fanny, mintha csak magának mondaná.
– Szerelmes vagy? – kérdezte darab idő múlva Orgonás.
– Igen. Önbe – felelt a leány, és minden vér eltűnt az arcából. Az utazó összerázkódott.142
– Az nem helyes – mormogta, bár éppen az ellenkezőt akarta mondani.
Lesütötte a szemét, és többé nem is mert a leányra nézni az est folyamán, bár érezte, hogy az nem veszi le tekintetét róla. Nézte, mint egy megelevenedett álmot, egy más világból visszatért csodát, drága epedést, földre szállott boldogságot.
A fehér arcú asszony, a sírás után megnyugodva, üzleti ügyeit mondta el. A boltot, a háztartást, a kisvárosi embereket. Orgonás, mielőtt búcsúzott, egypercnyi kihallgatást kért az asszonytól.
– Fanni – mondta érzelmesen a szomszéd szobában –, megvan még az a harisnyája?
A fehér arcú nő szótlanul a szekrényhez lépett. Levendulák közül kivette a piros karikás harisnyát. Orgonás lehajolt, és csókot lehelt az asszony homlokára.
– Miért titkolóztok előttem? – kérdezte a leány a szobába lépve. Furcsa, érthetetlen tekintetet vetett az anyjára, mire Orgonás nagyon jókedvű lett, mint egy kalandor, akinek alkalma nyílik hamisan kártyázni tapasztalatlan, gazdag emberrel egy útszéli fogadóban.
– A „Bárány”-ban lakom, és holnap délben már elutazom – mondta csendesen, és az anyáról a leányra vonta a tekintetét.
Ezután elment. Érezte, hogy nagy csend marad mögötte a házban, ahol eddig minden olyan nagyon rendben volt. A gyertyák égnek, de a lakók hallgatnak. Majd jön az éj. Az egyik nő a párnáját harapja, míg a másik csendesen sírdogál ágyában, hogy észre ne vegyék.
– Mama, te sírsz?
– Dehogy, gyermekem… De miért jött vissza ez az ember?
Orgonás a régi utcákon andalgott. Megkopogtatta botjával az esőcsatornákat, a bolti címereket, benézett egy-egy ablakon, amelyik mögött világosságot vett észre. Tán haldoklik valaki?… Majd a zúgóhoz ért, és gondolat nélkül, fáradtan hallgatta a folyó hangjait, mintha azóta folytonosan vándorolt volna, mióta utoljára ezen a helyen üldögélt. Ment, mendegélt, míg visszaérkezett ifjúkori városába, ahol már hiába keresi azt a nemes, romlatlan, gyermeteg arcot, amelyet itt valamikor a tükör mutatott. Csak az árnyéka lehet a réginek, amely a házfalakon követi lépteit a holdfényes júniusi éjben.
Déltájban, midőn csomagolt, felpattant az ajtó, lopva, szökve,143 szívdobogva egy halovány arcú, párductermetű leány szökkent a „Bárány” szobájába.
Orgonás kitárta a karjait.
– Vártalak.
Az ajka megtalálta a leány ajkát, és oly forró csókot váltottak, amilyenre az utazó még nem emlékezett.
– Azért jöttem – rebegte a leány Orgonás karjai között –, hogy megkérjem az itt maradásra. Az anyám nevében is.
Orgonás mámorosan csókolta a gyermek ajkát. Ifjúsága most érthetővé vált ott előtte e percben. S elmúlt életét jajgatva sajnálta, hogy szinte üvöltött a szíve a fájdalomtól. Elégtételt érzett üres, elkótyavetyélt életéért. Nem töltötte az éveket hiába semmittevéssel. A sors tartozott neki a nagy lutriszámmal. A sírban nyugodtan heverészhet, mert többet próbált, mint a szomszédos halottak.
A leány olyan engedékeny volt, mint egy fekete galamb. Ajkán érződött a szilva hamva, az érintetlen hó hűvössége és a naptól fakasztott, tiszta tűz forrósága.
Mi lesz ebből?
Ekkor az asztalon megpillantotta az olajfa feszületet, amelyet azért hozott magával, hogy esetleg erről felismertesse magát a piros harisnyás hölggyel.
Erre nyomban elérzékenyedett, mint egy öregember.
– Azt akarom, hogy tovább is szeress – mondta Fannynak, kézen fogta, és az utca sarkáig vezette, amelynek vászonillata volt.
Még visszanézett, és látta a leányt csendesen, lehajtott fővel hazafelé menni.
Milyen ostoba voltam – gondolta magában a vasúti kerekek egyhangú zörgésében, de túlságosan nem haragudott önmagára.
(1917)144
