Ferencvárosi emlék
Ferencvárosi emlék
Hadd meséljek egyszer arról a kocsmáról, amelynél az öngyilkosokat és egyéb halottakat fuvarozó kocsisok estefelé rendszerint stációt tartottak. Négyszögletű, fekete, kopottas ládáikat (benne a halottal) odakünn hagyták az Árnyék utcában, a kocsma előtt, a fáradt lovak egykedvűen nézegették patáikat, és a halottak is nyugodtan vártak, amíg odabent a kocsisok megbeszélik a napi eseményeket.
Legtöbbször természetesen a mesterségről volt szó a kocsisok asztalánál. Dicsekedtek, ha előkelő úr volt a fuvar, a spricceres poharakba sóhajtottak, ha fiatal nőt szállítottak a hullaházba. Nem voltak ők rossz emberek, csak némileg megkérgesedtek a mesterségükben. A közömbös halottakat olyan nyugodalommal kocsiztatták, mintha zsákot vittek volna. A halottnak sohasem mondták a nevét, csupán az utcát nevezték meg, ahol a pasasért kocsijukba vették. „Egy kis dolgom akadt ma délután az Andrássy úton” – mondta a hivalkodó. Míg a másik örökké a külvárosok rossz kövezetét szidta. Különben kevés szavú emberek voltak, lehetséges, hogy más kocsmákban is megfordultak napközben, nem lehet ezt a mesterséget józanul űzni, kihörpintették boraikat, megtörölték bajuszukat, és így búcsúztak Jóskától, a veres bajuszú pincértől: „Holnap is nap lesz!” Vajon mit felelnének utasaik, ha ezzel köszöntenék őket?
A „Régi Ütőórá”-nak (amint ezt a külső ferencvárosi kocsmát nevezték) másféle vendégei is voltak a hullaszállítókon kívül, de ezek sokkal büszkébbek voltak, mintsem a kocsisok ügyeibe avatkozzanak. Még György, a közeli temetkezési intézet szolgája se tartott barátságot e búskomor emberekkel, holott mesterségénél fogva hozzájuk tartozott volna. Ámde György inkább húzódott a sertéskupecek asztalához, ezek reggeltől estig liter borokban kártyáztak, a feketére kopott kártyák sok bő esztendő bortermését segítették már315 az asztalnál jó egészséggel elfogyasztani, mikor is György mindig ünnepélyesen felkiáltott: „Ma eliszom az utolsó fityingemet is.” Mire a sertéshajcsárok a viaszgyertya szaga miatt darab időre (amíg a borból tartott) elzavarták az asztaltól. A lókereskedők, bérkocsi-tulajdonosok és egyéb előkelőségek a belső szobában tanyáztak, és pénzben kártyáztak. Ők sem méltatták figyelemre a hullaszállítókat, bármilyen utcáról vagy hulláról beszélgettek azok a maguk asztalánál.
Míg egyszer egy Rudi nevű fiákertulajdonos, aki annak előtte tekintélyes tagja volt a lókereskedők társaságának, inni kezdett afeletti bánatában, hogy a csinos felesége megszökött. A szentendrei vörös, amelyben Rudi hű barátot talált, néha úgy felvidámította a bérkocsitulajdonost, hogy megfeledkezvén magáról, le-letelepedett a hullaszállító kocsisok asztalához, és kikérdezte őket „dolgaik” felől. A hallgatag embereknek meg is nyílt a szájuk, midőn Rudi néhány pohos agyagkorsót állíttatott az asztalra kedvenc borával. A lókereskedők hiába hívogatták Rudit, hogy venné fel ismét az eldobott kártyát, Rudi nem hagyta el addig a kocsisokat, amíg részletesen nem értesült arról, hogy kik lettek aznap öngyilkosok a városban.
Egy napon azt mesélték a kocsisok, hogy egy zömök, barna, kis hegyes orrú asszonysággal volt dolguk a Boráros téren, Rudi elgondolkozott. Talán az jutott eszébe, hogy a Boráros térre szökött meg tőle a felesége.
– Leugrott? – kérdezte Rudi.
– Nem az – felelt egy pápista varjú külsejű, vén kocsis. – Özveggyé tett egy kampósszeget. – S a nyakára mutatott.
Rudi mereven nézte egymáshoz illesztett cipősarkait a széke alatt. Szeretett volna sóhajtani, de azt víg ember létére nem tehette. A kocsisok hümmögve néztek poharuk mélyébe. „Egy kis dolgunk van itt a szomszédban!” – dörmögte a varjú, amint a leereszkedő őszi estébe kipillantott a félig földbe süppedt ablakon. Rudi jól tudta, hogy a szomszédban lévő dolog azt jelenti, hogy a hullát elviszik a jégverembe. „Ne még” – mondta, és a hű szentendreiből két korsóval állíttatott az asztalra. A kocsisok egykedvűen és fenékig itták poharaikat. Rudinak még csak ideje sem volt felemelni merev tekintetét széke alól, mikor a varjú ismét az időt nézte. „Igyunk még a menyecske egészségére!” – indítványozta hirtelen Rudi, és még két agyagkorsóval parancsolt. A varjú legyintett: „Annak már kampec.”316 De ittak, szótlanul és a borba nézve, mintha nem akarnák észrevenni, hogy Rudi a könnyeit törölgeti.
– Kövérkés és zömök volt? – kérdezte Rudi, mielőtt az új korsókat megrendelte volna.
Mind a három kocsis bólintott. A varjúnak már égett a szeme, és szótlan ember módjára a levegőbe meredve keresgélt valami mondanivalót; végre megtalálta:
– Olyan úriasszonyféle volt.
Rudi ráborult az asztalra, és teljes erejéből sírni kezdett. „Nem lehet más, mint a feleségem!” Hiába csillapították a szomszédból a tekintélyes lókereskedők, de még a sertéshajcsárok is Rudit, ő csak mindig a magáét fújta. Frühling, a gazda az ajtó felé integetett a szemével, amit a hullaszállítók elértettek, összeszedelőzködtek, de Rudi eszeveszett módjára marasztalta őket:
– Csak egy kis darabot mutassatok meg a halottból, mielőtt a jégre tennétek – könyörgött Rudi.
A varjú engedett a kérésnek. Intett Rudinak, és a besötétedett utcára vezette. A fekete kocsi zárjába beillesztette a lyukas kulcsot, egyet fordított a kulcson, és a kocsi végén felnyílott az ajtó. A varjú benézett a sötétbe. „Jöjjön, ténsasszony!” És a gázlámpa világossága alá húzta a kocsi belsejéből a halottat. Rudi halálsápadtan, szívére szorított kézzel állott a halott felett, mert abban valóban a feleségét ismerte fel. Az asszony felnyitotta a szemeit, és csendes, korholó hangon megszólalt:
– Eljöttem hozzád, mert tudomásomra jutott, hogy már elittad az egyik kocsidat a lovakkal együtt. Hát ezért takarékoskodtam? A kocsmára gyűjtöttem? Vigyázz magadra, mert a másvilágról is visszajövök.
A varjú visszatolta a holttestet helyére. Rudit pedig nem látták azóta a „Régi Ütőórá”-ban.
(1920)317
