I

Full text search

I
Egyszer a „Matschaker Hof”-ban töltöttem a telet, ahol már a nagyapám is megszállni szokott, ha útja Bécsbe vezette.
A régi fogadóban jólesett hallgatni a téli szél dudorászását és a hóesés különös piánóját. Nagy láng lobogott a kályhában, és csizmahúzó, csengettyűzsinór és félig égett gyertyaszál egészítették ki a zöld ripszből való bútorzatot. Dohányszita állott mindig a közelemben, és oly halkan, elgondolkozva pipáztam a tűz előtt, mintha a magam nagyapja volnék. Kiváló szattyánpapucsaim voltak, és egyik fontos szórakozásom volt a hosszú nyakkendő végét az ajtókilincsre kötni, és így galléromra csavarni a kellő forgások után.
Néhanapján meglátogatott egy hazug öreguracska, akinek egyetlen szavát sem hitték már a városban, ezért többnyire idegen emberekkel állott szóba. Morvai egykor a magyar kancelláriánál írnokoskodott, a hivatal megszűnt, és ő dologtalanul ődöngött Bécsben, kis nyugdíját különböző kedélyes és jószívű sermérőknél zálogba téve, ahol udvari férfiú létére az asztalfőn üldögélt. A „Matschaker Hof” előtt elhaladva, a pörkölt illatával együtt azt is megérezte, hogy új vendég érkezett a házba Magyarországból. Hasznos barát volt, mert minden kocsmát és múzeumot ismert a városban; számos öreg asszonyságnak csókolt kezet, amíg a belvároson végighaladt, csinos nőknek szalutált, kürtőkalapja mellé emelvén kezét; a kövér főpincéreknek megveregette a hátát, és a csapost keresztnevén szólította; szerette az átjáróházakat, és a tekintélyes, mogorva kapusokkal megállott beszélgetni, akik szélesen mosolyogtak, mintha évek óta nem látták volna.
Egy téli estén, midőn már a tizedik pipát szívtam konok mosolytalanságban, Morvai úr szokása szerint izgatottságot színlelve beállított, és elmondta, hogy éppen most mászik fel a vándorlegény az István-toronyra.
Azonban később úgy vettem észre, hogy nem szólt semmit, csak a sűrű pipafüstben gondoltam el szokásos hazugságát.
Lassan és idegenszerűen, hangtalan léptekkel ment végig a szobán, árnyként tűnt el alakja a sötétben, amelyet csak az utcai gázlángok fénye enyhített. Gondoltam, elfoglalta helyét a görbe lábú zöld kanapén, és nem törődtem tovább vele. Elszántan szívtam tajtékpipámat, mert egy német könyvben azt olvastam nemrégiben, hogy a dohányzás csillapítja a nagy fájdalmakat.159
A vén fogadói szoba megtelt füsttel, mint valamely barlang, ahol öreg törpék fonják a szakállukat. A cserépkályha parazsa nagy messziségből látszott világítani, mintha függöny ereszkedett volna a szobára, és a kárpit mögött halkan köhécselni kezdett Morvai úr.
– Csak azt akarom mondani – szólalt meg nagy távolságból –, hogy én ma estefelé Mödlingben, abban a hónapos szobában, ahol harminc év óta lakom, meghaltam, mielőtt végrendeletet írtam volna.
Korábbi időből tudomásom volt arról, hogy az egykori koncipista bizonyos haszonnal foglalkozott a spiritizmussal is. Unatkozó öreg hölgyekből és vagyonos polgárokból kis társaságokat szervezett a város különböző részein. Egyszer a „Piros alma” különszobájában magam is megjelentem egy spiritiszta összejövetelen, ahonnan mindenki beborozott állapotban távozott. Olykor e szellemek útján szerezte meg apró kölcsöneit Morvai úr.
Tehát nem sok jelentőséget tulajdonítottam szavainak. Bizonyosan meghalása is ürügyül szolgál majd egy kedélyes és mulatságos est szervezésére.
– Nagy titok nyomja a lelkem – szólalt meg ismét panaszos hangon –, amely titoktól nem lesz nyugovásom a másvilágon. Tudom, hogy helyemet nem lelhetem meg, kocsmák és fogadócímerek közelében várom majd, hogy eszébe jutok-e régi társaságomnak. És azután is nyomorult az én sorsom. Bosszút állt rajtam az ezüstforintos, amellyel annyi csalafintaságot követtem el.
Szegény öreg – gondoltam pipám füstjében –, többet ivott a kelleténél, és a lelkiismeret furdalja.
Később valaki megérintette a vállam. Bizonyosan tudom, hogy nem Morvai úr volt, mert távolabb ült tőlem, hogysem ezt megtehetné.
– Én voltam – szólalt meg valahonnan a kéményből vagy a háztetőről az előbbi panaszkodó hang. – Időm csakhamar lejár. Kérem, uram, kövessen, hogy titkomtól megszabadulhassak.
Nem szívesen mozdultam meg a helyemről. Azt hittem, hogy a nyugalmazott udvari írnok valamely gyerekes tréfán töri a fejét, amelyet a külvárosi házmesterrel szokott megcsinálni. Az ajtó ellenben lassan felnyílott, és egy szürke árnyék suhant ki rajta, amelynek formája Morvaihoz hasonlított. Felvettem bundámat, és a félhomályos lépcsőn követtem látogatómat.
Odakünn hófúvás nyugtalanította a gázlángokat. Vastag fehér szőnyeg borította a belvárosi utcát, amelyen nesztelenül gördült egy fekete kocsi. A koncipista alakja végleg eltűnt szemem előtt, csupán lábnyomait követtem a néptelen utcán heverő hóban. Addig nem is láttam, amíg a kapucinusok templomához értünk. A templomajtón át világosság szüremlett, mintha tolvajlámpással járna valaki. Morvái hideg keze megérintette a kezemet.
– Kövessen.
A kripta lépcsőin haladtunk lefelé.
Odalenn három csuklyás szerzetes állott fáklyával egy vörösréz szarkofág körül160 amelynek fedele a fal mellé volt állítva. Építőszerszámok, kalapácsok, kötelek hevertek a kőkockákon.
– Nézze! Üres a koporsó – szólt a láthatatlanná lett írnok, aki mint egy hideg téli lehelet bolyongott körülöttem.
A koporsó közelébe mentem. Oldalt megállottam, és szemügyre vettem a felírást. Az árnyékban a fáklyák nyugtalan lángjában betűk kígyóztak a vörösréz koporsón:
RUDOLF…
A következő percben a láthatatlan kéz vaserővel a lépcső felé lódított. Még egy pillanatig láttam a néma szerzeteseket fáklyáikkal az üres koporsó felé hajolni, aztán a hideg utcán találtam magamat, galléromra nedves hó hullott. Egy sötét utcán áthaladva, az István-torony alá érkeztem. A kivilágított óralap X-et mutatott. Most már tájékozódva, gyors, nyugtalan léptekkel igyekeztem hazafelé a „Matschaker Hof”-ba. A lépcsőn felszaladtam, mintha valaki a bundámba kapaszkodna. Hideg és sötét volt a szobám. Idegenszerű kriptaszag borongott az arcom körül. Csupán a második pipa elszívása után tudtam rendbe szedni gondolataimat.
Másnap posta jött Magyarországból, várva várt levelek, kedves hírek, drága üzenetek, amelyek nagyobb dolgot is elfelejttettek volna velem, mint az esti álmodozást a karosszékben.
Utazni készültem, mikor egy közös ismerősünk int az utcán, és közömbösen mondja: „Részeges öreg barátunk, Morvai meghalt.”
– Mikor? – kérdeztem, és lehet, hogy kissé elsápadtam.
– Mödlingben, pénteken délután öt órakor.
Tehát már halott volt, mikor nálam járt.
Keserű dohányfüstöt éreztem a torkomban, félve néztem a sötét lépcsőházra és a zöld kanapéra a szobámban.
A mértéktelen dohányzás megárt – gondoltam vigasztalással. Ám már nem sokáig maradtam a „Matschaker Hof”-ban.161

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi