1
1
Luca napján Szent Mihályéknál éppen úgy farigcsálni kezdték a kis széket, mintha nem történt volna semmi – mintha nem ment volna már férjhez Mathilde Szent Mihályhoz, akit valóban a Luca székéről látott meg a karácsonyi misén a fiatalasszony.
Vannak babonák, amelyekhez ragaszkodni éppen olyan célszerű, mint boldogságos; – így Luca-széket faragni – december 13-án, holdtölte napján, amikor esténként csupa fehér és fekete árnyékból van összerakva az egész világ odakint az udvaron, de idebent, a szobában, a kisebbik szobában, amely könnyen fűthető (akár napraforgókóróval, tengericsutkával, száraz gallyal is), barátságosan függ az asztal felett a családi lámpás, amelyet legfeljebb újságolvasáshoz kell lejjebb húzni; – apránként muladoznak a percek, és mind közelebb jön az ásítás órája – Luca-széket faragni akkor is lehet, ha nincs eladó lány a háznál.
Most kivételesen özvegy Sztárayné (Rózsi) toldozgatta-foltozgatta a Luca-székhez való, apró fadarabokat.
– De mama! – mond szívre szorított kézzel Mathilde. – Talán csak nem akarsz férjhez menni?
– Miért ne? Hátha akad bolondja egy vénasszonynak!
– Mama, te nem vagy vénasszony, és én megőrülnék, ha magamra hagynál – folytatta Mathilde.
– Magadra sohase hagylak, mert te nem ismered az életet. Melletted kell lenni valakinek, aki tapasztaltabb, okosabb, mint te. De azért magam is szeretnék még néhány jó napot látni, mielőtt végleg megöregednék.
Így özvegy Sztárayné, egyszerűen, nyugodtan, nem úgy, mint a regényekben, hanem csak csendes elgondolkozással.
Szent Mihály, aki szótlanul hallgatta újságja mellől anyósa és felesége beszélgetését, önkéntelenül sóhajtott egyet, pedig nem volt300 szokása. Aztán mintha hirtelen eszébe jutott volna valami: vette a báránybőr bekecsét, fejére tette jó meleg sapkáját, amelyet az öreg Sztáray úr idejéből kerestek elő a tél beálltával, szótlanul kiment az ajtón. Se szomorúság, se vígság nem látszott rajta, csak a hóban ropogva távolodó lépései és búskomoly, halk fütyörészése árulta el, hogy valami nincsen az ínyére. Ilyenkor mindig azt a nótát fütyülte:
Beszegődtem Tarnócára bojtárnak…
Özvegy Sztárayné ugyanis tarnócai születésű volt. A fütyörészés mind messzebb hangzott, az udvaron, aztán az utcán kísértett, mintha maga a holdvilág fütyörészne.
Ebből a Sztáray hölgyek megtudhatták, hogy Szent Mihály a Rigóhoz címzett kocsmába ment, ahová téli estéken bevetődtek olyan úriemberek, akik nem érezték jól magukat családi körben.
