3
3
Miután Borbereki úr elaludt bundájában, Kálnay Lászlónak még a Betyár kávéházban volt tennivalója, a cigányság foglalkozás nélkül maradt, ugyanezért a szegényes vándorszínész a következő romantikus ajánlatot tette:
– Azt hiszem, őnagysága megbékítéséhez elegendő lesz egyetlen éjjeli szerenád. Az én időmben legalább így csinálták, így csináltuk, hajh hó! – hazudott a vén komédiás, aki persze sohase volt életében más, mint vendég. Most Szent Mihály vendége annak borús napján, mikor az embernek nem jó egyedül lenni; máskor másé, aki ugyancsak felejtést keresett a Rigóban. – Egy idősebb hölgynél az éjjelizene mindig megteszi a magáét. Régi valcerokat és keringőket játszatunk neki, hogy félreérthetetlenül megértessük a dolgot, hogy a zenélés a tiszteletre méltó kornak szól.
Szent Mihálynak megtetszett az ötlet, habár bizonyosan félreértésre fog alkalmat adni másnap a városban, hogy az anyósának rendezett éjjelizenét. Eh, üsse kő! Csak az a bolondság ne következzen be, hogy özvegy Sztárayné még egyszer férjhez menjen. – S így megindultak a dologtalanul maradt cigánybandával, szabályszerűen, libasorban mendegélve a fehér hóban a holdvilág alatt, az ereszek árnyékában.
Évszázados szokásai vannak az éjjelizenének, amelyet se a megrendelők, se a hangászok nem felejtenek. A nagybőgősnek mindig hátul kell menni, a prímásnak dideregni az esetleges kutyák miatt, míg a megrendelőnek félrecsapott kalappal kell a csapat élén haladni. Most ketten is voltak a megrendelők, akik a csapat élén haladtak a jó mély hóban és a holdvilág alatt az ablakok mentén, ahonnan, isten tudná, miért, mindig kipillant valaki, amikor éjjelizene készülődik a városban. Ezek a pillantások azt látták, hogy félrecsapott kalappal, sétapálcájával hadonászva ment Szent Mihály, de még jobban félre volt csapva a kalapja Dalnoki Gaál Gyulának, aki a pipaszárral handabandázott, mert hisz öregségére is színész maradt az istenadta.
– Olyan ez a menyecske, mint a télire eltett, édes szőlő a kamrában – mondta a vén komédiás, belekarolva Szent Mihályba.
És úgy rezegtette a hangját, a fejét, mint Göndör Sándor a színpadon. Szerelmes színész volt valaha, akinek a Rigó bora a fejébe szállott,304 és nóták jutottak eszébe, amelyeket a mögötte ballagó prímással megbeszélt.
– Minél több mazurkát, fiam, mert a mazurka volt a szerelem tánca. Glinka írta a zenéjét.
Majd később operettek jutottak eszébe, mindenféle keringők, amelyeket a vándorszínésznek akkor is fújni kellett a karban, ha nem volt különösebb szerepe a színdarabban.
A didergő Laci prímás értette is, nem is a nyugalmazott színész mondókáját. A cigányoknak is megvan a maguk „stim”-jük az éjjelizenéhez.
A kellő ablak alatt, ahol Szent Mihály megállította a bandát, a mindenféle tanítás után csak a maguk nótájára gyújtottak rá:
Képeddel alszom el, képeddel ébredek,
Kimondhatatlan az, mit érted szenvedek…
Kimondhatatlan az, mit érted szenvedek…
Így szólt a banda özvegy Sztárayné (Rózsi) ablaka alatt, amely mögött felfigyelt egy női szív.
Sőt gyufát is gyújtott egy kéz a behavazott, a holdvilágban zöldellő ablakok mögött, annak jeléül, hogy a szerenádot megértette.
Másnap így szólt Sztárayné vejéhez, Szent Mihályhoz:
– Azt hiszem, hogy nem sokáig leszek már a terhetekre. Az éjjel különös álmom volt.
