3
3
Rózsi – özvegy Sztárayné – valóban szemmel tartotta a káposztaleves (kolbásszal) főzése közben Szent Mihály hazaérkezését.
Piros sláfrokban járt-kelt a konyhában, régi fazekai, sütőtálai, lábasai között, akik annyi jövő-menő vendéget láttak a boldogult Sztáray úr idejében (aki miatt nem lehetett ablakot nyitni, mert a nyitott ablakon át okvetlenül meghívott valakit ebédre a járókelők közül.)
Kis fokhagymával is megízesítette a káposztalevest, a benne egészben főtt torzsán, krumplin kívül és a legfinomabb borecettel (extragánnal) is édesítette, mert a káposztalevesre is ráillik az a mondás, hogy „kutyaharapást szőrivel” kell javítani. Ha savanyú a káposzta (mert hiszen ez a foglalkozása), még savanyúbb találmánnyal kell nekimenni, hogy végül észbe kapjon.
Rózsi (özvegy Sztárayné) káposztalevese mindig olyan ízű volt, hogy az ember nem tudta hirtelen eldönteni magában, hogy édes vagy savanyú kanalat vesz a szájába.
Ha édes volt a káposztaleves, akkor bizonyára Sztárayné (Rózsi) mosolya is hozzájárult ahhoz, hogy a káposztaleves után még cégéres378 korhelyek is megfeledkeztek a borivásról. Talán inkább másra szomjúhoztak mondjuk, például egy pohárka gyomorerősítőre, barack vagy szilva levére – amely a meglepett gyomrokban is olyan rendet csinál, mint egy régivilágbeli csendbiztos a határban, ahol a lopók már a napraforgómagot is ellopják, pedig a háziaknak szükségük volna rá a világítóolajhoz.
De mégse sikerült úgy a káposztaleves, mint akár az elmúlt héten is, amikor három pohár esperes galléros sört ivott Szent Mihály előbb a Betyárban, mielőtt otthon kanalat vett volna a kezébe.
Szent Mihály nézte kipirult arcú – az őszi hegyoldali bokrok piros korszakára (úgy október végére) emlékeztető arcú anyósát. Csak az aranysárga bokrok, a kék hamvas kökények hiányoztak körülötte.
Elnézegette horgas orrú, igen előkelő arcú, vajszínű, sárga hajú feleségét, Mathilde-ját. Ha nem tudná kimondani az er betűt: az volna a legtermészetesebb az ilyen megjelenésű hölgy életében. De akkor se lehetne csodálkozni, ha elfelejtene a székéről felállni, mert utálta a testi munkát.
Nézte a káposztalevest, amely e pillanatban legjobban szimbolizálta életét. Mi a fene hiányzik ebből a levesből, hogy barátságos külsője mellett sincs meg a kellő, megszokott íze, amelyért emlékezni lehet rá másnap és harmadnap is?
Amíg anyósáról és feleségéről nem jutott eszébe még csak annyi se, amennyit egy vidéki emlékkönyvbe lehetne írni – a káposztalevesen rövid idő alatt kinyomozta annak fogyatékosságát. Hiányzott belőle a piros paprika, az a kis termetű, gömbölyded, de igen harapós és a káposzta langyos, naplementi színeiből kipirosló paprika, amely úgy úszik a káposztalében, hogy a kanalak hozzá se mernek nyúlni a kis szörnyeteghez, mint a viperához se mer hozzányúlni eleven ember.
Szent Mihály azonban mindig hozzányúlt a paprikához Részint azért, hogy önmaga előtt kipróbálja régi húszári vitézségét, részint a Sztáray hölgyek előtt vizsgázott így arról, hogy gyomra, kedélye, ereje a régi… „Rózsi” felkiáltott: „Fiam, az istenért…” Mathilde ijedten lehunyta a szemét, mintha ő vette volna szájába a mérget.
De most nem volt a káposztalevesben paprika, és nemcsak a káposzta ízén, de az összes illúziókon rontott.
– A foga miatt, Mihály, amelyet ma reggel húztam ki! – mond igazolásul „Rózsi”. – Holnap mehet az öreg Kálnayval a pokolba is.379
– El is megyek – felelte Szent Mihály, mintha először volna elégedetlen az anyósával.
Az ebéd többi része már nem látszott érdekelni őt, miután kezdetben megharagították.
