4
4
Csak az, aki a vesékbe lát: tudná megmondani, hogy miért kókadt le István kedve attól az időtől fogva, mióta gazdája a korán kelésben megelőzte… Meg kell hagyni a szolgákat a maguk erényeiben, mert különben elmegy a kedvük az erények fitogtatásától.
István valamivel későbben kezdett kelni ettől a naptól fogva, sőt napközben is meg-megállott, hogy maga elé nézzen, mintha törné a fejét valamiben.
Nem örült meg a csűr nádtetője düledezésének, amikor az roskadozni kezdett a hótömegtől, s így alá kellett támasztani. Pedig máskor ragyogó szemmel, bojtárnótát fütyörészve végezte az ilyen munkát. – Nem rebbent fel, amikor a zöldségesverem ajtaját ki kellett ásni a hóból, miután az északnyugatnak esett, és a hófúvás egy éjszakán olyan torlaszt söpört elé, mintha örökre el akarná rejteni az odalent sárga homokba rejtett kalarábékat, répákat. – Egy hordó bort hoztak szánon, faluról, és a pincébe kellett ereszteni a hordót. A borszállító parasztok fontos csizmáikban piszmogtak a hordó körül, István egyetlenegyszer se kiáltott rájuk, nem szidta a parasztostobaságukat, de a hordóeresztő kötelet megfogta, és olyan pontosan eresztette le a hordót a pincébe, hogy az éppen arra a helyre gurult, ahová szánva volt. – És nem látszott valami nagyon megörülni akkor se, amikor özvegy Sztárayné azt parancsolta neki, hogy bőségesen megrakja fával a konyhát, mert nem akar „minden percben” a boglyához menni fáért, holott máskor az olyan munkának, amelynek325 elvégzéséhez beléphetett a ház belsejébe: a legjobban megörült, mert egészséges férfiember lévén rá is hatással voltak a Sztáray hölgyek bájai. Most szótlanul hordta be a boglyából az apró és vastag tüzelőt.
Csak egyszer látszott felvidulni a karácsony előtti idő alatt (amíg Szent Mihály a korai felkelésben lefőzte). Ez pedig akkor volt, amikor állatnyomokat vett észre a kert haván és állítólag hóseprés közben az udvaron is.
– Nem vagyok ismerős ezen a vidéken, de lehetséges, hogy a nagy tél lehajtatja a hegyekből a farkasokat! – jelentette Szent Mihálynak.
– Ne bomoljon kend, az öregapám látott itt utoljára farkast, az is valamikor Vízkeresztkor, egy hétig tartó bálból jövet – felelt Szent Mihály.
– No, én nem szeretem az idegen lábnyomot a ház körül – mond István elgondolkozva.
…Ezzel nem is beszélt többet a dologról, csak megint majd egy hajnalon, amikor hajnali misére menet Szent Mihályt a csizmájánál fogva megkapta valami a frissen hullott hóban az udvaron, ahogy kilépett volna a házból.
És hogy az a valami éktelenül szorította a csizmáját és a csizmájába bújtatott lábát, azt bizonyította, hogy Szent Mihály éppen az esztendő leghosszabb éjszakájának (december 21-ének) hajnalán olyan éktelen káromkodásba kezdett a templomból idehallatszó harangszóra, amilyen káromkodás huszár kora óta nem hagyta el a száját. Meg kell adni, hogy szívből káromkodott, hogy csak úgy rengett belé a ház.
Persze Szent Mihály ordítására István, az utcáról felszedett Szegény Ember, a kókai ember volt az első, aki az istállóból előfutamodott, mégpedig vasvillával a kezében (mintha várta volna a zenebonát.)
– Az áldóját, a vasba lépett a tekintetes úr, amit a rókának, farkasnak a hóba készítettem – vakarta fejét István, és a csapóvas meglazításához fogott, hogy onnan kiszabadítsa a gazdája lábát. (Szerencsére, csizma volt rajta.)
– Egye meg a fene kendet a csapóvasával. Legalább szólhatott volna az este!
István szótlanul dolgozott a csapóvason, amelyet kutatásai közben326 valahol a padláson talált. Csak mikor már szabad volt gazdája lába, szólalt meg alázatos, jobbágyi hangon:
– De hát miért is öli az egészségét, tekintetes úr, ezzel az úriembernek nem való, korai felkeléssel?
Szent Mihálynak fájt a lába, de káromkodás helyett türtőztette magát:
– Hát kend nem tudja, hogy karácsony előtt misére szokás járni?
– Én református vagyok, tekintetes uram. Egyszer egy esztendőben megyek misére – felelt István.
Szent Mihály természetesen nem ment templomba ezen a hajnalon. Megbeszélte az anyósával István ostobaságát, „merényletét”, vallását. Özvegy Sztárayné (Rózsi) bölcs asszony volt, sóhajtott egyet, s így felelt:
– Ha nem volna olyan jó szándékú ember, én rúgnám ki rögtön, hogy a nyaka törne. De hát azt tartja a régi mondás, hogy becsüljük meg a szegény embert, mert nélküle nem érne semmit a gazdagság.
A szokásosnál hamarább jutott reggelijéhez Szent Mihály. Kocsonyát kapott (a füle-farka részét), a szokásos gyűszűnyi pálinkával, utána meg borral.
– Ezt se érdemeltem meg – mond mélabúsan Szent Mihály.
(1933)327
