1

Full text search

1
Az államfogságban oly csendesen mendegéltek a napok, mint ez már a napoknak szokása, ha békességesen hagyják őket elmúlni; hősünk, Rezeda Kázmér elhagyatottabbnak és szerencsétlenebbnek érezte magát, mint bármely vénkisasszony; a reménytelenség és bánat fogházában csak a király közeledő születésnapja szolgált vigasztalásul, mert a börtönben természetszerűleg megünneplik a születésnapját annak, akinek nevében a bírák ítélkeztek. Jobb ebédre, több kedvezményre, a műhelyek munkaszünetére és templomi misemondásra van kilátás ezen a napon… Rezeda Kázmér a misére való menetelt vélte a nap legnagyobb ajándékának, és már korán reggel felkérte Marci bácsit, a fegyházból kivezényelt rablógyilkost, hogy borbélyi teendőit elvégezze. Marci bácsi az államfogoly urak mellett a hosszú esztendők folyamán körülbelül mindent megtanult, amire egy jó urasági inasnak szüksége lehet. A helyüket cserélgető államfogoly urak még a helyi borbélyüzletekben is megemlékeztek Marci bácsi finom kezéről, amellyel a beretvát kezelte.
Hárman ültek akkoriban a váci államfogházban, akik körül a király születésnapján Marci bácsinak borbélyi teendőket kellett végezni. Egy felvidéki telekkönyvvezető, aki egy szobránci majális alkalmából annyira feltűnt éneklésével és piros orrával, hogy megjegyzésekre adott alkalmat, a telekkönyvvezető nem viselhette el a megjegyzéseket, és most párviadal vétsége miatt büntetését az államfogházban tölti. A telekkönyvvezető, mint hatósági férfihoz illik: szalonkabátot húzott a király születésnapján, és oldalszakállát, bajszát pedergette. Megszokta, hogy templomba járjon ezen a napon. Ugyancsak megnyíratta dróthaját erre a napra Kovinyi, a néptanító, aki szabadlábon abból élt, hogy a Liptó megyei tótokat heccelte a magyar állam ellen, egyébként igen fidélis fickó volt, aki sokszor gúnyolódott a tót atyafiakon, akik legbüszkébbek arra, ha valahol447 magyarnak nevezik őket. „Nincs nekünk más bajunk, mint csak az, hogy nem születtünk magyarnak!” – mond Kovinyi, és nagy megtiszteltetésnek vette, hogy az alföldi születésű telekkönyvvezető, Roffy Pál úr nem szidta állandóan Szvatoplukot, általában a veres hajú tótokat, hanem káromkodásaiba az ország más vidékein lakó ismerőseit is belekeverte. „Mindenütt vannak rossz emberek!” – mondogatta biztatólag Kovinyi, mintha csak a maga tótjairól akarná elterelni a telekkönyvvezető figyelmét.
A szomszédos fegyintézetben megszólalt a harang, és Ebesi, a törzsfoglár ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy a szobájából előhozza a kérvényeket, amelyet a jelen lévő államfoglyok intéztek a fogház igazgatóságához:
– Az urak kérése kedvező elintézésben részesült. Elindulhatunk a szentmisére – szólt az őrmester, és fehér kesztyűt húzott a kiránduláshoz.
Valóban szükség is volt a fehér kesztyűre, mert számtalan bezárt ajtón kellett a szükséges kocogásokat elvégezni, amíg azok megnyíltak és ismét becsukódtak az államfoglyok triásza megett. Először a fegyház nagy vaskapuján támadt akkora rés, amelyen az államfogoly urak egyenkint belépegettek. Innen Ebesi vette át a vezetést, miután idáig a háttérben tartózkodott, és a fegyház belső területén amúgy sem kellett többé attól tartani, hogy az államfoglyok közül valamelyiknek kedve kerekedhetnék a városban való széttekintésre. Ebesi kopogott, és az ajtók sorban nyiladoztak a különböző folyosókon, a fegyveres őrök tisztelegtek, és az ajtók megint csörömpölve zárultak. Talán egytucatnyi ajtón is kellett kopogtatni addig, amíg a napvilágra jutottak. A fegyház közbelső udvarára, amelyen a templom állott, odabentről az örökmécses lángja világított, valamint nagy magasságból származó napfényes világosság, amely a templom belsejéből elérhetetlennek látszott. Néhány pad sorakozott a kápolna belsejében; a kardos, díszegyenruhás fegyházi tisztviselők hivatalos komolysággal foglalták e padokban helyüket. Míg a templom bejáratánál, ahol a „kinti” templomokban a koldusok szoktak állani, három színes bársonnyal bevont, kartalan, támaszték nélküli székecske puffadozott, mint gombácskák. Ebesi a három tábori székre mutatott, míg ő maga állva maradt az ajtóban.
Valahol, a magasban megszólalt a harmónium, és a gyenge zenei hangok első akkordjai még alig tehettek néhány bátortalan lépést a448 templom belsejében, amikor a homályba borult falak megrázkódtak, mintha mennydörgés rázta volna meg őket. Emberfeletti, földindulás hangjaihoz hasonlatos hangokat bocsátottak ki magukból a falak, amelyek háromemeletnyi magasságban sűrű vasrostélyokkal voltak borítva, amely rostély oknak a hézagain még egy rendes férfikéz se fért volna ki. A templom két oldalát a vasrostélyok mögött a fegyintézet három emeletének lakói töltötték meg. Ott szorongtak, tolongtak, furakodtak a templomi világosság felé mindazok a láthatatlan emberek, akik esztendőkre, néha életük fogytáig elzárattak a külső világtól, és akik most szinte önkívületben, félig eszüket veszítve tolongtak az emeletekre, hogy minél többet láthassanak, hallhassanak a szentmise ceremóniáiból. A misemondáshoz öltözött lelkésznek egy igen áhítatos, fekete ruhás úriemberforma egyén ministrált (akinek már csak néhány hete volt hátra büntetéséből, és jövendőbeli életét a hittérítésnek szándékozott szentelni). Talán minden szem a háromemeletnyi félhomályból ezt a rabot nézte, aki tegnap vagy tegnapelőtt talán még közöttük volt, és együtt fújta a rettenetes kardalt, amely dal úgy kezdődött, mint a szélvész, amely a bezárt lelkekből hirtelen kirobban, amely dal úgy végződött, mint az elevenen eltemetettek utolsó hörgése a föld alól. És közben jajgatott, sikoltozott, zokogott, kétségbeesetten vergődött a dal, mint éjféli vihar a Hallgatás-torony körül, amelyen el van zárva minden ablak. Még a bagoly is megszökött az elkárhozottak jajveszékelése elől.
Rezeda Kázmér, mikor először hallotta ezt a szenténekes pokolt, hirtelen a lábához pillantott: vajon nem nyílt-e meg a föld alatta? Aztán mintha mennykőcsapás sújtotta volna: megmerevedett mozdulatlansággal ült helyén, mert nem hitte, hogy e hallomás után, e másvilági látogatás után még egyszer visszamehet a világba, hogy esetleg árulója legyen a borzasztó dalnak, amely az életet a haláltól elválasztja.
Csak ült összekulcsolt kézzel, anélkül hogy a rögeszméje egy pillanatra elhagyta volna. Nem mehet többé ki az ajtón innen, miután ezt a titokzatos üvöltést hallotta, megleste, megtanulta, mintha a borzalmak forrását találta volna meg. A hangok egyre hevesebben csapkodták a rostélykas megől, mintha agyonverni, megsemmisíteni akarnák a hangkalapácsok, a hanggöröngyök, miután hívatlanul közéjük keveredett, amint az ördög se ereszti el azt a halandót, aki449 színről színre megláthatta őt. Mintha valamennyi bunkó, amellyel az éneklők valaha valakit az erdőben leütöttek: most mind szárnyra kelne, hogy újult erővel csapódjon Rezeda Kázmér fejéhez. Kések repültek felé a hangokkal, haramjaátkok fojtogatták, a rostélyok megől jövő kimondhatatlan lélegzetek állták körül, mintha végezni akarnának vele, mielőtt a széken megmozdulna. Egy mindent felülmúló rikácsoló hang vádolva követelte az életét, és a hangok homokzsákjai a mellét, a vállát borították már el. Nem érzett magában egy másodpercnyi életet ebben a hangorkánban, amely talán nyomban összedönti a templomot is.
A fegyencek éneke után Rezeda Kázmérnak az volt az első mozdulata, hogy a plüsbársony széket megtapogatta, vajon nem lett-e véres? Ebesi, az őrmester gavallérosan vágott bajusza alatt hiába dörmögte a m. kir. államfoglyok akkoriban szokásos jelszavát: „Hidegvér és tiszta gallér!” – Rezeda úr csak belekapaszkodott az őrmester karjába, és egész testében remegve várta, amíg a templombóli távozásra sor kerül.
A vasrostélyok megől kemény parancsszavak hallatszottak, amint az őrök ürítgették az emeleteket ájtatoskodóiktól, és eközben történt, hogy a templomi éneklés után új dal hangzott fel odafent a magosban. Eleinte csak két-három hang kapta el a dallamot, amelyet bizonyosan a másvilágról sugalmaztak a rabok fülébe:
Gyere be, rózsám, gyere be,
Csak magam vagyok idebe'…
Aztán másodpercenként erősödött a nóta hangja, amint az emberek topogó, dobogó lépései felhangzottak, és az ajtók csikorgása, a börtönőrök vezényszava nem tudták túlkiáltani a betyáros nótát, amelyet a négyszáz fegyenc a templomi zsoltárok után üvöltve fújt, mintha megbánta volna eddigi szózatát, kétségbeesett panaszát.
Három cigánylegény hegedül,
Csak magam járom, egyedül.
A négyszáz fegyencet nem tudták addig a templom karzatáról kitologatni a szuronyos fegyőrök, amíg végig nem énekelték a nótát. Kovinyi tanító megjegyezte:450
– Lám, még a rabok is magyarul énekelnek… Nem lehet a magyarokkal bírni még a börtönben sem.
A telekkönyvvezető, akinek piros orra világított az elérzékenyüléstől, oldalba taszította a tanítót.
– Majd meghalljuk, mit mond otthon, Tótországban az úr a magyarokról. Itt most hiába hízelkedik.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi