5 A tanár úr különös érdeklődése
5
A tanár úr különös érdeklődése
A tanár úr különös érdeklődése
Bár a bonyodalmas sakkparti (miután két ellenféllel és egy bástya „fór” adásával játszá partiját a keleti nyelvek professzora, másként nem kaphatván partnert játékához) lekötötte volna minden figyelmét a Báthory kávéházban: – Kanyurszky professzor úr fél szemmel állandóan figyelte a vendéget, aki régi, jogász kori adósságát fizeti meg, amikor éjfél után véletlenül betéved a Báthoryba.
Nem lehet mindennapi ember – gondolta magában. – Tiszteli a múlt időket, és megbecsüli magát a jelenben.
A vendég ezalatt elmerengett magában, amit nyilván nem tehetett meg odáig, amíg hangos vendéglői társaság központjában üldögélt, és tréfára tréfával, anekdotára anekdotával, pohárköszöntőre pohárköszöntővel kellett felelni. (A szomszédos Elked-féle vendéglőben töltötte az estéjét, ahol Vajda János után következő fiatal költők szerettek tanácskozni.) A füstös mennyezetre nézett, és ezen idő alatt a következő dolgokat rendelte asztalára – többnyire Seemann Károllyal közölvén óhajtásait.
A feketekávé után – amely nyilván tartalmas boroknak nyomatéka volt – egy palack sört vett magához a vendég, mégpedig a sörgyár „kiviteli” (export) söréből, aranynyomásos cédulával ellátott üvegéből, amelyben parafa dugó zárta el az üveg nyakát a szokásos pléhkupak helyett.
A sörrel végezvén – „bundás” pirítós kenyérre támadt gusztusa, amelynek közepébe fogvájó volt szúrva, a fogvájón pedig egy gerezd fokhagyma. Egyébként jó zsíros volt a pirítós kenyér, hogy nem is lehetett csodálkozni, amikor a vendég, elfogyasztása után, azt kérdezte Seemann Károlytól:
– Van még abból a vadkerti zöld borból, amit itt egyszer parádi vízzel ittam?
Természetesen volt még a vadkerti zöld borból, mert az ilyesmi sohase fogy ki egy jó kávéházból.
A főpincér egyszerre két parádi vizes üveget állított tálcán a vendég elé, mert a zöld bort régi parádi vizes üvegben szolgálták fel. Csak a dugaszolásban volt különbség. A zöld boros palack dugaszáról hiányzott a parádi víz égetett bélyegzője.427
A cvikkeres vendég eközben mind vidorabban nézegetett a mennyezet felé, mintha a legkedvesebb gondolatai jöttek volna. Amikor az ásványvizet a zöld borral (amely ízre nézve meglehetős savanyú volt, amilyennek hajnalban illik a bornak lenni) kevergette, sose öntött több vizet a borba, mint amennyit szükséges volt.
S így elérte, hogy a két palackocskát egyszerre ürítette ki.
A művelet után így szólt Károlyhoz:
– Tudja, kedves barátom, mihez volna „gusztusom”?
– Slágerhez – felelt a pohos főpincér szemrebbenés nélkül. – A mi slágerünk a párizsi ecettel, olajjal, hagymával feldolgozva. Külön gyártja nekünk a párizsit a hentesünk.
– Ki a hentesük? – kérdezte a vendég.
A kövér pincér mondott valami ferencvárosi hentesnevet, de a vendég igazában erre már nem ügyelt, mert hirtelen újabb gondolata támadt.
– Helyes. Párizsit fogok enni ecettel, olajjal, kicsit megborsozott, karikára vágott hagymával. De közben nem mondhatok le egy pohárka diópálinkáról.
Így szólt a vendég, és ugyanakkor elvonva tekintetét a mennyezetről: a kávéházi kasszában ülő idősebb és terjedelmesebb hölgy felé irányította, mintha megértést keresne. A hölgy mosolyogva és igenlően intett a kávéházi kasszából, és mint egy régi operaénekesnő, oly dallamosan mondta:
– Hogyne volna diópálinka a Báthory kávéházban! Habár ez más kávéházakban nem szokásos.
A vendég megitta a diópálinkát, megette a nyomon következő párizsit ecettel, olajjal, hagymával, ismét elfogyasztott egy palack „kiviteli” sört, s ezután így szólt Seemann Károlyhoz:
– Azt hiszem, hogy a legjobb lesz a diópálinkánál maradni, vén diófa vagyok magam is. Kérek egy dupla porciót a dióból – mondta a vendég, és olyan vidoran nézett körül a Báthory kávéházban, mintha csak ebben a percben érkezett volna meg valamely messzi, külföldi utazásból, amikor helyrehozta egészségi állapotát, elfelejtette viszontagságait, szomorú élményeit, megint ifjú, tetterős, vállalkozásra hajlamos férfiú lett, aki kötekedve nézett szét a hajnalodó láthatáron.
De ebben a percben mellé lépett Kanyurszky György, szürke, magasra szabott, fekete gombos mellényben, kaucsukgallérjában,428 szárnyas, szürke kabátjában, hogy mindenki felismerhesse felszentelt papi mivoltát – miután a sakkozást abbahagyta.
– Gyuri bácsi! – kiáltott fel a vendég, amikor a vállán érezte a keleti tudományok professzorának a kezét.
– Ne legyünk rosszak! – intette a korhelykedésnek, részegeskedésnek, romlásnak induló vendéget Kanyurszky György tanár úr. – Kávéházi diópálinka helyett ihatsz nálam, Visegrádon valódi, házilag készült, családi diópálinkát, amennyi csak jólesik. Most hagyd abba a pálinkázást. Játsszál velem egy sakkpartit, amíg a hajó reggel indul.
A vendég – ha még mindig nem tudnák, hogy ki volt ő: a régi Budapest egyik legvidámabb alakja, doktor Lányi Adolár – (szó szerint: Adolár ügyvéd, költő, hírlapíró, minden könnyelműségeknek összeesküvője, „ősbohém”, mint mondani szokták, korhely és kártyás, régi verekedő és szerelmes versek dalnoka, aki csak a Báthory kávéházban fordulhatott elő), a vendég eltolta maga elől a pálinkáspoharat:
– Igazad van, Gyuri bácsi, szégyen volna így nyilvánosan lerészegedni. Inkább sakkozzunk. De előre is bejelentem, hogy én a sakkpartit csak egy ezüstforint fogadása mellett játszom, amely ezüstforintot be kell tenni a sakktábla alá.
– Kívánságod teljesedik – felelt Kanyurszky György, a zsebére ütött, ahol ezüstforintosok csörögtek, miután aznap vette fel tanári fizetését a budapesti egyetemen.
*
Így szerzett szakértőt diópálinkájához.
(1933)429
