ÓRIÁSOK ÁRNYÉKÁBAN
ÓRIÁSOK ÁRNYÉKÁBAN
"Minden ragadozó atyja a kutya" - írja Haltenorth 1958-ban megjelent könyvében, és valóban, már a harmadidőszakban, vagyis kereken 40 millió évvel ezelőtt kialakult az ősragadozókból valamennyi ma is élő ragadozócsalád, majd a kutyaszerűek (Canoidea) nagy csoportja, amely a tulajdonképpeni kutyafélékből (Canidae - a kutyák és rokonaik családja), a medvefélékből (Ursidae), a mosómedvefélékből (Procyonidae) és a menyétfélékből (Mustelidae) áll. A "szűkebb családot" a farkasok, házikutyák, rókák, sakálok, valamint egyes távoli rokonaik alkotják. Valamikor a hiénát is ebbe a családba sorolták, de ma már külön kezelik.
A kutyaszerűek története voltaképpen a creodontákkal, ezekkel a ragadozók rendjébe (Carnivora) tartozó kis húsevő emlősökkel kezdődik. A creodonták lényegében együtt éltek a dinoszauruszokkal, ám ezeknek a szauruszokhoz képest szinte mikroszkopikus állatkáknak a nagysága alig haladta meg a mai egérfélékét. Agyuk is meglehetősen kicsi volt, mégis - talán elsősorban mozgékonyságuk és hihetetlen alkalmazkodóképességük miatt - túlélték sok, hozzájuk képest félelmetes óriást. Később belőlük alakult ki a Myacidák kis csoportja.
A Myacis kicsi, hosszú testű, hosszú farkú és rövid lábú állat volt. Külsőre valószínűleg hasonlított néhány ma is élő óvilági cibetmacskára. Kis termet, hosszú hát, rövid lábak, aránytalanul hosszú farok és a többi creodontáénál valamivel nagyobb méretű agy jellemezte. A Myacist tekinthetjük az első igazi húsevőnek. Öt ujja volt, és a talpán járt, mint egyik leszármazottja, a medve. Azt tartják, hogy a karmait - legalábbis részben - vissza tudta húzni.
A Myacis feltehetőleg barlanglakó volt. A barlanglakó állatokban szükségképpen kialakul otthonuk tisztán tartásának ösztöne. Gondoljunk csak arra, hogy az anyakutya minden esetben kitakarítja kölykei után a vackot, egészen addig, amíg a kiskutyák nem tudnak járni. Ez az ősi ösztön az oka annak, hogy a kutyát szobatisztaságra lehet nevelni. Ezt a veleszületett viselkedésformát a kutya valószínűleg valamelyik későbbi ősétől örökölte, nem úgy, mint a macska, amely egyenesen a Myacistól származik, és szintén megvan az említett ösztöne.
Valamennyi húsevő állat egyébként mind a mai napig megőrzött néhány olyan, a Myacistól eredő anatómiai sajátosságot, mint például az anális és genitális nyílások, a farok, a négyujjú láb, a karmok, valamint a mellrészen és a hastájon található emlők.
A Myacidák már annyira értelmesek lehettek, hogy ez bizonyos előnyt jelenthetett nekik primitív kortársaikkal szemben. Belőlük alakultak ki (valamikor az oligocén időszakban) a szó nagyon tág értelmében vett "kutyák" és rokonaik.
Ezek az állatok a fejlődés során gyorsan és fáradhatatlanul futó ragadozókká váltak, s minden valószínűség szerint közösen üldözték és terítették le zsákmányukat. Testük felépítése tökéletesen alkalmassá tette őket a gyors futásra, míg viselkedésrepertoárjuk (főként a falkában való együttműködés feltételezett kifejlődése) pedig olyanná tette őket, amilyennek ma ismerjük ezeket az állatokat...
A fő fejlődésvonal egy Tomarctus néven ismert "őskutyához" vezetett. A Tomarctus ugyan még nem volt fejlett intelligenciájú állat, de már nagyon emlékeztetett a kutyára. Az olyan társasösztönöket, mint például a falkában való vadászás vagy a "váltott műszakban" végzett munka - amely a kutyát és a farkast is jellemzi - , már a Tomarctus adta át (a róka kivételével) valamennyi leszármazottjának.
A pliocén időszakban, amikor a nagy jégmezők váltakozva előrenyomultak dél felé, majd visszahúzódtak északra, a világ "vadkutyái" lépésről lépésre átalakultak, s kifejlődtek jelenkori típusaik: a farkasok, prérifarkasok, sakálok, rókák stb.
