aha [1]
aha [1] [aha v. ahă] indulatszó ahá [ahá v. âhá v. âhâ] (a hangsúly a második szótagon) (bizalmas)
1. <Hirtelen észrevevésnek, föleszmélésnek, észbekapásnak, az összefüggés felismerésének kifejezésére.> Aha, mondtam, mégis kirándulunk! Aha, most már értem! Aha, hát ezért jöttetek! Ahá! rókát hajt a Bodré [= a Bodri kutya]. (Arany János) Mégis csak valami baja van! Ahá! az a baja, hogy a makra kialudt. (Mikszáth Kálmán) Aha! Egy kis sajtóhiba csúszott be terveibe. Azt akarja Ön kiigazítani. (Mikszáth Kálmán) || a. <A kutatást, keresést követő megtalálás örömének kifejezésére.> Aha, megvan már! Aha, végre előkerült! „Mást kell kitalálnom … Megvan … ahá! megvan!” rikkanta. (Petőfi Sándor) || b. <Rámutatás, figyelmeztetés kifejezésére.> Aha, ott vannak! Aha, jönnek már! Aha, nyúlpecsenye! (Mikszáth Kálmán)
2. <Rosszallás, megütközés, gúnyos rábizonyítás, káröröm kifejezésére.> Aha, hát így vagyunk? Aha, most bújik ki a szög a zsákból! Aha, hát te voltál! Aha, tehát beismered! Egy kis dolgom akadt – felelte rejtélyesen. – Aha! Valami szoknya – mosolygott. (Mikszáth Kálmán) Ha kifizeti a cehhet, azt mondják: hol lopta? … ha nem fizeti ki, azt mondják: ahá, ahá. (Móricz Zsigmond)
3. <Meglepetés, csodálkozás kifejezésére.> Aha, hát otthagyott téged? Aha, lekéstetek a vonatról?
