áll [2]
áll [2] főnév -at, -a (rendsz. személyraggal)
1. Az arcnak a száj alatt levő, többé-kevésbé előreugró kerekded része. Borostás, csapott, csupasz, gödrös, erőszakos, hegyes, kerek, sima, szőrös áll; → pelyhedzik az álla; → vacog az álla; → felkapja az állát; → felkötik az állát; → feltámasztja az állát; dörzsöli, megcsípi, simogatja az állát. A hegedűt az álla alá szorítja. Állig vízben áll. Az ütés állon találta. Apró szemei, … borotvált álla s arcának és homlokának szapora redői furcsa alakká tették. (Eötvös Károly) Talán csak az volt bántó … arcában, hogy az álla és rövid orra túlságos energiát mutatott. (Hunyady Sándor)
2. Alsó állkapocs. Eltört az álla.
3. (halászat, tájszó) A horognak visszahajtott része, amelyre a csalétket akasztják, szúrják.
4. <Csak néhány állandósult szókapcsolatban:> Állig: a lehető legnagyobb mértékben; teljesen; állig fegyverben: nagyon fölfegyverkezve, tetőtől talpig vasban; állig fölfegyverkezve; állig vasban; állig begombolkozik: rendkívül tartózkodó magatartást tanúsít, egyáltalán nem hajlandó vmilyen ügyben nyilatkozni, állást foglalni. Állig begombolkozott a kérdezősködők elől. Huszárok voltak, … állig fegyverben. (Herczeg Ferenc)
Szólás(ok): (majd) leesett az álla: nagyon elcsodálkozott, elképedt; ld. még: felkopik.
