csiba
csiba mondatszó
1. <Ugató, vkire támadó, vkit fogó kutya csendesítésére, nyugtatására, gyakran a te névmással nyomósítva.> A kutya … torkából hosszú, félelmetes vonyítás tör elő … Mihály … az eb felé hajít egy göröngyöt. – Csiba te, Mocskos! Még fölkölti a gyerököket. (Tömörkény István) || a. <Kutya elkergetésére.> A kapus ott nézte hidegvérrel, amint küszködtem [a kutyával], S a világért se mondta volna „csiba te!” (Mikszáth Kálmán) Kergette a vizslát a vadtól: „csiba te!” (Bródy Sándor)
2. (bizalmas) <Ember, főleg gyermek elhallgattatására; indulatos v. fölényes, lenézést tartalmazó rendreutasításként.> Jani bácsi a nyakunk közé ütött: „Csiba, gyerekek! – majd ad tinektek Lila néni.” (Bársony István) Csiba már, pulya had, Csúf koldus-csapat. (Ady Endre) || a. (durva) <Felnőtthöz, indulatos elhallgattatás szavaként:> coki! kuss! Az asszony pörölt vele: – Megbolondultál-e, – mondotta, – hogy jó ruhát adsz ennek a rabnak? – Csiba! – mordult rá Csáth olyan hangon, aminőt úri körökben nem igen hallottam. (Gárdonyi Géza) || b. (durva) <Embernek indulatos kiutasítására, elkergetésére.> Mit keres itt ez a sok csürhe nép? Csiba ki innen a konyhából, akinek nincs itt semmi dolga! (Jókai Mór)
