dúdol
dúdol ige -t, -jon (hangutánzó)
1. tárgyatlan Orrán keresztül v. nyitott szájjal, zümmögő, mormogó hangon csendesen dalol magában, szöveg nélkül v. a szöveget csak elnagyoltan, mellékesen mondva. Félhangon dúdol; halkan dúdol. Hanika dúdolt nekünk csukló, színtelen kis cérnahangján. (Kaffka Margit) Áztatnám ajkamat, borús, bibor borokkal És dúdolnék a tánchoz, téveteg, bús torokkal. (Tóth Árpád) Dúdol s kicifrázva rezegteti a dúdoló hangot. (Nagy Lajos) || a. tárgyas <Vmely dallamot, nótát> ilyen hangon dalol. Nótát dúdol. A Rákóczi-indulót dúdolta. Mit dúdolsz? Egy öreges nótát dúdolt jó kedvében. (Arany János) Halkan dúdolta a keringő dallamát. (Herczeg Ferenc)
2. tárgyas (költői) <Szél> egyhangúan búgó v. tompán zúgó hangot ad. Ez a csárda nevezetes … Kidőlt bedőlt az oldala … A forgó szél dúdol rajta. (Vörösmarty Mihály) A szél búsan dúdolva jár. (Kosztolányi Dezső) || a. tárgyas (költői) <Szél> ilyen hangon dalol vmit. Fehér és árva a sík, Fölötte álom-éneket dudolnak a hideg szelek. (Ady Endre)
3. tárgyatlan (tájszó) <Kutya> tompa, mély hangon vonít. Be csúful dúdol ez a kutya, … szólt a fiatalabb tatár. (Jókai Mór) Kutyája … föltartott orrával hosszan dúdolt. (Eötvös Károly)
Igekötős igék: eldúdol; végigdúdol.
dúdolás; dúdolgat; dúdoló; dúdolt.
