e [1]
e [1] [e] főnév e-t, e-je [ět, ěje]
I. (nyelvtudomány) Beszédhang: ajakkerekítés nélkül, a szájüreg elülső részében képzett, alsó nyelvállású rövid magánhangzó (pl. az ember szó első hangja). Az e ejtése, képzése. Az e hangot így is nevezik: nyílt e.
II. 1. Ennek és az ë beszédhangnak írott v. nyomtatott jele; a latin ábécének ötödik, a magyar ábécének a dzs és az é közé eső kilencedik betűje; nyomtatott alakja: e, E. Kis e; nagy E.
2. [ě v. é] (rendsz. jelzőként) <Felsorolásban, sorszámnév helyett, ha a sorozat többi tagját is az ábécé betűi jelölik:> ötödik. Az e) bekezdés; az első szakasz e) pontja; E épület; E-vitamin. || a. [é] (mennyiségtan) A természetes logaritmusok alapszáma.
3. (írásbeli rövidítésül) e.: előtt; (légkörtan, tudományos) E: kelet (égtáj).
