egyedül
egyedül [ëgyedül] határozószó
1. <Főleg személyről szólva:> társ nélkül, magában, magánosan. Egészen egyedül; véleményével egyedül áll, marad. Egyedül sétált. Öregségére egyedül maradt. A ház egyedül áll az út szélén. Egyedül hallgatom tenger mormolását, … Egyedül, egyedül A bujdosók közül. (Lévay József) Otthon mégis jobb volt, egyedül, egészen egyedül, távol az emberektől. (Kosztolányi Dezső) || a. Egyedül áll (a maga nemében): nincs hozzá hasonló, példa nélkül áll; páratlan(ul áll). Ez az eset egyedül áll városunk történetében. || b. Egyedülálló: olyan <személy>, akinek nincs házastársa v. más vele együtt élő kereső hozzátartozója.
2. Idegen személy(ek) jelenléte nélkül; magunk (magatok, ill. maguk) közt; négyszemközt. Egyedül szeretnék veled (veletek) beszélni. Magukra maradnak, négyszemközt, egyedül … Az ajtó bezárul mögöttük. (Kosztolányi Dezső)
3. (gyak. csak szóval együtt) Minden mást elhagyva, mellőzve, nem tekintve; csupán. Egyedül csak őt szereti. Egyedül ezt mondtam. Egyedül az ő vállára rakja a terhet. Egyedül ő tudja. Harcoljon ugy minden ember, mintha Egyedül rá támaszkodnék honja! (Petőfi Sándor) || a. <Helyeslést, jóváhagyást jelentő melléknév v. melléknévi értelmű szó előtt, a mondat nyomósítására:> egyetlen, kizárólag. Ez az egyedül célravezető, elfogadható, helyes megoldás, módszer. Az egyedül üdvözítő ¬ egyház, vallás.
