én
én névmás és főnév
I. személynévmás egyes szám 1. sz.; tárgyként: engem [e-ë] v. (népies) engemet [e-ë-e]; határozói alakjai: általam, belém, belőlem stb. Nyomatékos alakja gyak.: én magam v. magam, (ritka, irodalmi nyelvben) enmagam [e v. ë]; ld. maga.
1. A beszélő v. író személy önmaga szempontjából; aki most beszélek v. írok. Én voltam az első. Ebben a házban én parancsolok. Én elmegyek, te maradj még. Most én elmegyek, gyerekek, szépen viseljétek magatokat. (Mikszáth Kálmán)
Használata:
a) <Névmással v. főnévvel megjelölt, ill. a szövegkörnyezetből v. a beszédhelyzetből odaérthető személlyel v. személyekkel szemben az egyes számú 1. sz kiemelésére, fő- v. mellékhangsúllyal.> Én voltam az első, nem te. Vagy én, vagy ő, válassz! [Mit szóltatok a dologhoz?] – Én hallgattam … Engem sem a gólya költött. Nincs a teremtésben vesztes, csak én! (Katona József) –a1 <Ugyanilyen helyzetben, rendsz. az állásfoglalást magyarázó, megokoló értelmezővel v. jelzői mellékmondattal.> Én, a szakértő, nem mondhatok mást. Én, aki egyedül voltam tanúja a dolognak …
b) <Szembeállítás nélkül, a figyelemnek a beszélő személyre irányításával v. érzelmileg erősen színezett mondatban, fő- v. mellékhangsúllyal.> Várok én rá szívesen. Bánom is én! Mit tudom én? Én már csak ® ilyen vagyok. Míg engem látsz, ne félj. Engem ® uccse. Adok is én a te sértéseidre valamit. (Mikszáth Kálmán) S ő monda néki: Zsidó vagyok én | s az Egek Istenétől futok én. (Babits Mihály) Nem vagyok én dajkája senkinek. (Móricz Zsigmond) –b1 <Magának a beszélőnek nyomatékos jelöléseként, rendsz. utána következő minősítéssel v. megnevezéssel v. jelzői mellékmondattal, fő- v. mellékhangsúllyal.> Jaj én szerencsétlen! Én, ostoba, hittem neki. Én, Nagy János, állítom, hogy … Istenverte én! (Arany János–Arisztophanész-fordítás) Én, költő, az időre dörgök, | hogy ne rohanjon. (Kosztolányi Dezső)
Megjegyzés: a tárgyul haszn. engem(et) alakot az említett eseteken kívül mindig kitesszük, valahányszor az ige alakjából v. a beszédhelyzetből nem világlik ki a tárgy nyelvtani személye. Engem nem lehet rászedni.
2. (birtokos jelzőként, -m ragos birtokszó előtt, rendsz. megelőző határozott névelővel) A velem <mint beszélővel, íróval> meghatározott kapcsolatban levő; az <a személy, dolog>, aki, ami az enyém, aki, ami hozzám tartozik. Ez az én kalapom. Az én lakásom nagyobb, mint a tied. Ez az Anna. Az én Annám. (Kosztolányi Dezső) || a. (tréfás) <Elbeszélésben, a már ismerős szereplőről, hősről szólva:> a már említett, a szóban forgó. Az én szökevényem nem volt köztük. (Gárdonyi Géza) || b. (bizalmas) Az én emberem: a) olyan ember, aki az én érdekeimet képviseli; b) (aki) tetszik nekem, mert hasonlóan gondolkodik, mint én.
Használata:
a) <Birtokos jelzővel, -é jelű főnévvel, főnévi névmással v. főnévvel szembeállítva v. a beszédhelyzetből odaérthető személlyel szemben, az egyes számú személyű 1.• birtokos kiemelésére.> Az én fiam magasabb, mint a szomszéd fia (a szomszédé). Az én apám tovább élt, mint a tied. Jancsi az én lányomat kérte meg, nem a Julist.
A 383. lap első hasábjában, a 2. sz. jelentés a) pontjának negyedik sora így javítandó: az egyes számú 1. sz-ű
b) <Szembeállítás nélkül, a beszélő személynek mint birtokosnak némi kiemelésével, gyak. a birtokszóval jelölt személy iránti szeretet, kedveskedés hangulati értékével, néha fölöslegesen is, különösebb szerep nélkül.> Ó, az én fiam, az én szegény fiam, de szívesen segítene rajtam! –b1 <Határozott névelő nélkül, megszólításban, felkiáltásban.> Én Istenem!; én teremtőm!; én uram! Én teremtőm! mért is értem E napot? (Petőfi Sándor) –b2 <Határozott névelő nélkül, sajnálkozó megnevezésben.> (régies) Szárnyaival verte a havat, és odább akart menni én szegény állatom. (Tömörkény István)
II. főnév -t, -je [e]
1. (filozófia) A megismerő és cselekvő alany, aki önmagát más alanyoktól és a tárgyi világtól („nem-én”-től) megkülönbözteti; szubjektum. A szubjektív idealizmus szerint csak az én létezik valóságosan.
2. (lélektan) Vmely lelki tapasztalásnak, élménynek ezt a tapasztalást, élményt önmagára vonatkoztató alanya; személyiség. Énünk az élmények változásában is azonos módon reagál a külső világ hatásaira.
3. (választékos, irodalmi nyelvben) Vkinek egyénisége, személyisége. Vkinek jobbik énje: nemesebb érzelmeinek, hajlamainak összessége. Oh, e zűr között Hová lesz énem zárt egyénisége. (Madách Imre) A paraszt … elvesztette a régi énjét. (Móricz Zsigmond) || a. Második énje: a) a vele szoros kapcsolatban álló személy. A felesége az ő második énje. b) <a lélekvándorlás tanítása szerint:> vkinek újabb megtestesülése.
Szóösszetétel(ek): énalám; énalólam; énalattam; énáltalam; énbelém; énbelőlem; énbennem; énelém; énellenem; énelőlem; énelőttem; énértem; énfelém; énfelettem; énfelőlem; énfölém; énfölöttem; énhelyettem; énhozzám; énirántam; énkívülem; énkörém; énkörülem; énkörülöttem; énközém; énközöttem; énköztem; énközülem; énmellém; énmellettem; énmellőlem; énmiattam; énmögém; énmögöttem; énmögülem; énnálam; énnekem; énnélkülem; énrajtam; énrám; énreám; énrólam; énszerintem; éntőlem; énutánam; énvégettem; énvelem.
