eszmél
eszmél [e] tárgyatlan ige -t, -jen [ë]
1. (költői) Álmából ébredve, ájultságából magához térve, öntudata működni kezd; ocsúdik. Toldi tisztán eszmélt és minden erejét Összeszedve, kissé fölemelte fejét. (Arany János) || a. (irodalmi nyelvben) Általában helyzetének, mivoltának tudatára ébred; megnyílik az esze. Oh nemzet, nemzet, eszmélj, Becsüld meg tenmagad. (Bajza József) Mikor eszmélni kezdett, a mama igen szép asszony volt. (Arany János) || b. (választékos) Magára eszmél: saját énjének tudatára ébred.
2. (választékos) Elgondolkozva, eltűnődve rádöbben vmire; eszébe ötlik vmi. Vmire eszmél. Erre csak későn eszmélt. || a. (ritka, költői) Homályosan, bizonytalanul emlékszik vmire. A késő Emlékezet | … Álom gyanánt eszmélne … A rég eltünt csatákra; És lenne béke. (Arany János)
Igekötős igék: feleszmél; ráeszmél.
eszmélő; eszmélt; eszméltet.
