hal [1]
hal [1] ige -t, -jon
1. tárgyatlan (rendsz. határozóval) <Ember> megszűnik élni; meghal. Éhen hal: ® szomjan hal; vki ® után hal. Együtt éltünk, együtt haljunk! | Megmentem én testedet. (Kisfaludy Sándor) Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. (Vörösmarty Mihály) A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság! (Petőfi Sándor) Fölségesen fogok halni. (Ady Endre) || a. tárgyas Vmilyen halált hal: vmilyen módon meghal. Hősi halált hal. || b. tárgyatlan <Több ember v. emberek csoportja> folyamatosan pusztul, fogy. Az emberek élnek, halnak …, mint az erdei bogarak. (Gárdonyi Géza) Nemzetek halnak s újra kikelnek. (Ady Endre)
2. tárgyatlan (rendsz. határozóval) (átvitt értelemben, ritka, költői) Vmi annyira beleolvad vmibe, hogy külön létezését, jellegét teljesen elveszíti; (bele)vész. Vmibe hal. Mit daloltok még ti, jámbor költők …? Hangotok csaták zajába hal. (Petőfi Sándor) Nem a pacsirta fontos, csak a dal, Mely a nem múló, szent összhangba hal. (Juhász Gyula)
Szólás(ok): ld. él.
Igekötős igék: belehal; elhal; kihal; meghal.
Szóösszetétel(ek): szörnyethal.
