hegy [1]
hegy [1] [ë] főnév -et, -e [e, e]
1. <A Föld felszínén> a dombnál magasabb, terjedelmesebb és rendsz. meredekebb lejtőjű kiemelkedés; anyaga többnyire kőzet. Meredek, sziklás hegy; a hegy csúcsa; a hegy gerince ¬; a hegy lába, lejtője, oldala, orma, teteje; a hegy pipál ¬; a hegyekben él: hegyes vidéken, hegyek között él; a hegyen lakik; hegynek ® alá; hegynek fel (fárasztóbb az út); hegyről lefelé; hegyet mászik. Vasárnap a hegyeket járja. Legmagasabb hegyünk, a Kékes, meghaladja az ezer m-t. Szóláshasonlat(ok): áll, mint (a) ® szamár a hegyen. Berkek, hegyek, völgyek, mindenütt | zöngenek sokféle madárszókkal. (Balassi Bálint) Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek! (Eötvös József) A hegyre néztem s láttam, hogy gerince | már a csillag fényébe öltözött. (Babits Mihály–Dante-fordítás) || a. (népies, bizalmas) Szőlőhegy. (tréfás) A hegy leve: bor; kimegy a hegybe. Szüretelnek a hegyen. Pincéje van a hegyen. A többi asztalnál együtt és szerteszét, Vidám paraszt legények itták a hegy levét. (Garay János) Hangos lett … az egész hegy a szüretelők dalától, jókedvű kurjongatásaitól. (Mikszáth Kálmán)
2. (átvitt értelemben) Vminek felgyűlt v. felhalmozott nagy tömege; nagy halom, rakás. Heggyé emelkedett már a török holttest. (Petőfi Sándor) Elpanaszolták, keresetlen szavakkal, száz meg száz év óta hegyekké nőtt méltatlanságaikat. (Jókai Mór)
Szóösszetétel(ek): 1. hegyfal; hegyhullám; hegyjáró; hegykatlan; hegyképződés; hegylakó; hegylejtő; hegymagasságú; hegymászás; hegymedence; hegynyúlvány; hegyomladék; hegyszakadék; hegytaraj; hegytömeg; hegyüreg; hegyvonal; 2. aranyhegy; előhegy; koldhegy; hullámhegy; jéghegy; kásahegy; szőlőhegy; várhegy.
hegynyi; hegyű.
