igenis
igenis [n-i] mondatszó és határozószó
I. mondatszó
1. <Feljebbvalótól, idősebb v. (régies) társadalmilag magasabban álló személytől származó közlésnek, felszólításnak szolgálatra kész tudomásulvételeként:> megértettem, s eszerint fogok cselekedni. [Reggel hatkor jelentkezel!] – Igenis! Te már 11-én megérkezel Szentandrásra, de nem hozzám szállsz, hanem a vendéglőbe [– mondta János úr a vejének]. Igenis. (Mikszáth Kálmán) Lányok, ti olvastátok, hogy mit írt Petőfi az emlékkönyvembe! – Igenis, mi olvastuk. (Krúdy Gyula) Mondja mög Rózsa Sándornak, lögyön szöröncsénk a városi tanácsban [mondja a bíró a szentesi polgárnak]. – Igönis, mögmondom. (Móricz Zsigmond) Nem megyek be! – szólt a diák még egyszer erősen. – Igenis [– mondta a cselédlány]. (Móricz Zsigmond) || a. <Megelőző közlés után, udvariassági formaként.> Nem késem megírni a fővárosba, hogy Szeged népe az árulóval való minden alkudozás ellen ünnepélyesen tiltakozik. Megírhatom ezt? (A nép: Meg!) – Igenis, megírom … (Kossuth Lajos)
2. <Feljebbvaló v. (régies) magasabb társadalmi helyzetben levő személy állító alakú kérdésére adott szolgálatkész válasz bevezetésére:> igen. A diák odakünn van, úgy-e? [kérdezi a tanár a pedellustól.] – Igenis odakünn járkál. (Mikszáth Kálmán) Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét? [– kérdezi a szolgabíró Filcsiktől.] – Igenis, kérem alássan. (Mikszáth Kálmán) || a. <Egyenrangúak között kétkedést kifejező közlés v. kérdés után erősen nyomatékos igenlés kifejezésére:> hát hogyne! igen bizony; nagyonis, persze. [Te talán láttad az üstököst?] – Igenis, láttam. Egy küldöttség … gróf Topsichot kívánja főispánnak. Van ellene kifogásod? … – Igenis van. (Mikszáth Kálmán)
3. <Tagadó alakú közlésre, kérdésre adott v. tiltásra tagadó alakú s beleegyezést, helyeslést, vmivel való egyetértést jelentő válaszként, ill. dacos tagadásként.> [Tehát nem fizetsz.] – Igenis, nem fizetek. [Ne írd alá!] – Igenis, nem írom alá. És nem kínál meg az úr abból a sajtból? – Igenis, nem kínálom meg. (Vas Gereben) –31 <Hasonló helyzetben, puszta tagadószóval kifejezett tagadó felelet előtt.> – Ön nem akar ügyvéd lenni? Igenis nem! – feleli [az úrfi] határozott dölyffel. (Vas Gereben) Eszerint sohasem lehetne azon adósságot behajtani bírói úton! – Igenis, nem – mondja Földváry –, míg a mostani magyar törvények érvénnyel bírnak. (Vas Gereben) És kend mégsem erre az emberre fog szavazni? – Igenis, nem, méltóságos uram! (Mikszáth Kálmán)
4. (ritka, tréfás) <Állító alakú, megerősítést sürgető kérdésre adott tagadó válasz előtt.> Úgy-e hogy így van, Ferenc gazda? – Igenis nincs úgy. (Ágai Adolf)
II. határozószó
1. <Tagadó kérdés v. közlés után, tényleges v. feltételezett ellenkező állásponttal szemben, a felelő saját állításának nyomósítására, rendsz. dacos ellenkező feleletben:> de bizony. [Ugye nem tanultál?] – Igenis tanultam! [Ugye, hogy nem mondtad?] – Igenis mondtam. [Hiszen te ott se voltál!] – Igenis ott voltam! Megmutatják neki, hogy igenis megférnek egymás mellett. Félek, hogy nem tudom én azt így végigjátszani. – Igenis tudod. Csak neki kell vágni. (Nagy Lajos)
2. <Megelőző közlés után, az előzményben foglalt (kissé bizonytalan) állítás megerősítésére, feltételezhető v. feltételezett kételkedés elhárítására:> csakugyan, valóban. Mondhatnám, szép gyermek, igenis szép. [Gizella] elmondta, ahogy a lányok szoktak beszélni mosolyogva, könnyezve … gyorsan megcáfolva minden ellenvetést, hogy Simándi igenis derék ember. (Gárdonyi Géza) Dolgozni muszáj. Akinek muszáj, annak igenis muszáj. (Móricz Zsigmond)
