intés
intés főnév -t, -ek, -e [ë, e]
Általában az int igével kifejezett cselekvés, megnyilatkozás; az a tény, hogy vki int, ill. hogy vkit intenek vmire.
1. Intő mozdulat. Fejjel, kézzel, szemmel (való) intés. Észrevette a diszkrét intést. Egy intéssel magához szólította. [A vezérek] néma szolgákat tartanak, és azok az intést úgy értik, mintha szólnának. (Mikes Kelemen) Igy szólott; de Zalán komoly intésével elűzé. (Vörösmarty Mihály) Intésére az apródok megnyitották a ládák tetejét. (Gárdonyi Géza)
2. Figyelmeztetés, óvás (1a). Atyai, barátságos, bizalmas intés. Nem használt ott sem az intés, sem a dorgálás. Nem használt neki az intés. Megfogadta az intést. A kevély patriarcha az intésnek nem engede. (Mikes Kelemen) Jó költőktül azt tanultam, S adom intésül neked. (Arany János) || a. Intő, figyelmeztető szavak. Hallgatott az intésre. Hív szivünk csendesebb intésit nem halljuk, Az előttünk nyiló rózsát letapodjuk. (Berzsenyi Dániel) Erőlködik, | hogy barátilag mondjon valamit, | intést, bíztatást. (Szabó Lőrinc)
3. (régies, hivatalos) Felszólítás vmely kötelezettség teljesítésére. Az adóhivatal intést küldött. A nagy terem közepén rendetlen halmokban hevertek … szerződések, … intések, beiktatások … (Eötvös Károly) || a. (ritka, iskolai) Intő (II). Intést kapott fizikából.
Szóösszetétel(ek): adóintés.
intési.
